Te alkottál végtelennek,
Mert ugy tetszett a szivednek –
Lelkem törékeny edénye,
Mert akartad, testet öltött,
Ujra, ujra kiürited,
S friss élettel ujratöltöd.

Ezt a kicsiny nádtilinkót
Mindenütt hordod magaddal
És betöltöd a világot
Örökké uj dallamokkal.

Kezed halk érintésére
Szivem bilincse lepattan,
S ujjongó szavak születnek
Arra, ami mondhatatlan.

Amit adsz, oly véghetetlen,
Hogy nem fér el két kezemben –
Évek tünnek, korok mulnak,
Folyton töltesz dús kezekkel,
De az edény nem telik meg,
S ahova tölts, mindig lesz hely.

(Zoltán Vilmos fordítása)