Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
– Hallgatózva néma csend körűle, –
Nádkötésü kis lak áll magában.

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpűlni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.

Görcsös águ bükkel a sötét szílt,
– Mely a házat vészek ellen ójja: –
Udvarába eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.

A vad-szőlő gazdag levelével,
Mely magát a vért-telekre fonta:
Sátort képez és a gazda déli
Álmot alszik árnyában naponta.

Míg fiát a fatetőkre csalja
A piros tojásu vércse-fészek;
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Héh kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?

Zúg az élet, zúg vásári népe,
S nem hat a bérc egyszerű lakáig;
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.

Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigó-fütty, gerlicék bugása,
S csattogány-dal szépen összevágnak.

Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve ing a vízmosás bürűje;
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.

Lenn a mélyben, szirt, s fatorladék közt
Elvesz a bérc harsogó patakja:
Rejtekét a szirt s fatorladéknak,
Smaragdszínü gyíkok népe lakja.[4]

Hallgatás ül bércen, omladékon…
Meg-megrendül a vakand turása…
S hallik itt-ott, vén cser oldalárul,
Tarka harkály gyors kopácsolása.[5]

Meg-megdördül csendes alkonyatban
Gyilkos csője a leső vadásznak;
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.

Tengeren csend és vihar. Hazája
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.

Vadregényes erdőség vidéke!
Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó kék füstoszlopára.

És ha éjjel a lak ablakából
Mécskanócok fényt lövelve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.

És lelkemben nyugtató hit éled:
Nem halt meg, csak alszik itt az élet!