A kulcsot félretette már a portás,
mély csendbe csukva csüng a vaslakat…
Járókelő: kit erre sürget útad,
halkan bocsásd az aszfaltra sarúdat,
mert szent álom van a tető alatt…

Itt aluszik nagy álomszarkofágon
a klasszikus, a csengő szócsalád:
a szívdobbantó, lélekfojtó dráma,
amely körül, mint ódon aranyráma,
a magyar rím csorgatja óborát…

És itt alussza álmát ő, a bíbor-
s cobolyméltóság ihletett ura:
Shakespeare… csiszolt ónix-lapok közében,
vállán palást és pallos jobbkezében,
ajkán mosoly, szarkasztikus, fura…

Amott, álomkulisszák függönyében
Júliához csipkék közt visz az út…
S a rézgliciniás picinyke erkély,
melyre leszáll az ezüsttel kivert éj,
Rómeót hívja, aki elaludt…

Ott minden alszik… Szavak, szívek, csókok…
Hallod az álom mély lehelletét?…
Kőkriptában, hogy senki meg ne lássa,
tisztul az Arc száz hajszálnyi vonása,
hogy új életet intsen majd feléd…