Tulajdonképpen sosem vagyunk egyedül, önmagunkban, még akkor sem, ha erről mélységes mélyen meg vagyunk győződve. Valami mindig mozdul bennünk, ahogy József Attila írja. De nemcsak a genetikai ősök, hanem az a sok tapasztalat, tudás, amit életünk során magunkra húztunk mint terhet és mint szárnyakat. Mert ezektől tudunk felrepülni az égig, és ugyanezek húznak le az alsó világba is.

Soha nem vagyunk egyedül, legfeljebb nem érezzük szeretteink melegét, az érintését, nem ölel minket körbe a leheletük.

Azt már a négyéves unokánk is tudja, hogy ha például orrba rúgja magát, és anya éppen nincs itt (hol kószál, mikor itt lenne a helye?), akkor elég néhányszor elmantrázni, hogy anya, anya, anya, és közben belefúrni a fejünket a párnába, és az orrfájás egyszerre csak megszűnik!

Vagy például, ha azt kiabáljuk, hogy hé, kocsmáros, hol vagy? A teremburádat! Alszol, vagy meghaltál?, akkor a papa, vagyis én kinyitom a laptopot és megkeresem rajta a Toldi animációs film tízedik énekét. Mert az a legjobb. Meg a tizenegyedik. Meg a tizenkettedik. Meg az első, mert akkor pörgeti a „hitvány rudat”. Meg amikor jön a bika.

Aztán néha lefejez engem vagy a páromat – olyankor mi jelenítjük meg a cseh vitézt –, néha meg bikává kényszerít bennünket. Mert természetesen mindig neki kell eljátszania Toldi Miklós szerepét, aki, mint tudjuk: legyőzhetetlen.

⃰

Barátommal várunk a sorunkra, hogy szerepelhessünk a tévé egyik remek műsorában. Kedves nő sminkel minket, beszédbe elegyedünk. Hamar kiderül, a hölgy járatos a mai, modern ezoterikus tanokban, és amikor barátom elmeséli, hogy felnőtt fia már krisztusi korban van, mégsem akar a nősülésre gondolni, és ennek a magatartásnak az egyik oka a manapság uralkodó közszellem, alkalmi ismerősünk ellentmondást nem tűrő hangon kifejti, hogy amennyiben az ember szereti magát, és száz százalékig „önazonos” saját magával, akkor nem hat rá semmiféle környezet, társadalom, semmi.

– Látott már olyat, aki száz százalékig azonos önmagával? – kötözködöm.

– Kilencven-kilencvenötben, igen – feleli. – Engem, ha akarom, nem befolyásolhat senki. Egyedül vagyok, önmagam.

Az ötödik pecsét című film jut az eszembe, amit a magyar kultúra napján újfent levetítettek ugyanebben a tévécsatornában, ahol mi is éppen szerepelni készülünk. A Sánta Ferenc azonos című regényéből készült, 1944 őszén játszódó, ám mondanivalójában még ma is aktuális filmet Fábri Zoltán rendezte 1976-ban. Ebben kérdezi meg Gyurica mester – Őze Lajos felejthetetlen alakításában –, hogy az esténként összeülő asztaltársaság tagjai, ha meghalnának, és utána azonnal feltámadnának, milyen sorsot választanának maguknak. Gonosz, szadista hajlamú rabszolgatartó szeretnének-e lenni, vagy szegény rabszolga, akin és szerencsétlen rokonain éppen az előbbi diktátor éli ki bűnös hajlamait.

A négy emberből – asztalos, könyvügynök, kocsmáros és fényképész – ketten inkább a gonosz, de jólétben élő uralkodót választották volna, egyikük, az asztalos ráébred, hogy még rengeteg egyéb lehetőség van az életben, széles a skála. Nem csak végletes életek vannak. A negyedik, a fényképész egy semmiségért jelenti fel őket, és mikor fogolyként a nyilas házba kerülnek, és ott alaposan megverik és megalázzák őket, csak oly módon szabadulhatnak, ha pofon vágnak egy már korábban az eszméletlenségig agyonkínzott embert. Hárman nem tudják megtenni, ám az órásmester Gyurica, aki árva gyerekeket – feltehetően zsidókat, de ez itt most nem lényeg – bújtat és nevel a lakásában, megteszi, mert tudja, hogy őrá sokan várnak. Pofon vágja a vérző és már alig lélegző embert.

Megmenekül, de az utcára kilépve nem ereszti le vértől mocskos kezét, csupán a keretlegény felszólítására, s míg hazafelé vánszorog, házak dőlnek össze. Bombázzák Budapestet. Megrázó képek, miközben egy verkli hangja szól…

A kérdés azonban adott: ki marad önmaga a szereplők közül? Aki megtagadta, hogy megtegye, amire a nyilasok kérték (egyikük még rá is akart támadni a Latinovits Zoltán által alakított főgonoszra), vagy csak elájult, mikor ráébredt, mit kérnek tőle; vagy Gyurica úr, hiszen végül a társaságból egyetlen kivételként ő kiszabadult. Ám a rákényszerített keretből ő sem tud kilépni. Nem mondhatja azt, hogy bocsánat, de ez nem az én asztalom, mint ahogy mi, békében élő utódok sokszor egy-egy rossz álomból felébredve sóhajtunk: de jó, hogy álom volt!

Hál’ istennek, ma Magyarországon nincs háború. De hogy könnyebb lenne azonosnak lenni önmagunkkal, mint régen, rosszabb korokban, efelől kételkedem. Mint ahogy abban is, hogy tudjuk-e egyáltalán, ki az igazi önmagunk. Van-e ilyen egyáltalán?

Felnéztem erre a nőre. Aki ennyire bátran és határozottan ki meri ezt jelenteni, az tudhat valamit. Valamit, amit én is szeretnék tudni, csak elveszítettem valahol, és azt sem tudom, hogy merre keressem. Talán az unokám tudja. Majd meg is kérdezem tőle legközelebb, amikor még az ebédet majszolja. Olyankor ugyanis ő még nem Toldi Miklós, az csak később jut az eszébe.

Gáspár Ferenc