Szemelvények Győri László verseskötetéből

Iniciálé

Nem szakmunka, egy ingyen projekt része,
forráskutatás nem előzte meg
levéltárakban, független szöveg
saját kútfőből, s nem tudom, hogy kész-e,

vagy töredék, mely úgy tör az egészre,
versről versre, mint hálós szerkezet,
melyet a pók egy zugban öltöget
oda-vissza a szögletek közé. De

lesz-e majd légy, melyet szövedéke
fogságba ejt, s a háló megremeg,
jelzi az étket, jól szolgált a kegy,
a véletlen, a préda tévedése.

A pók szerencsés, hallgat ösztönére,
nem rajta múlik, hogy mi lesz a vége.
Én nem terveztem, nem tudok ilyet.

A légy vagyok inkább a pók helyett.

Két kéz

Ötvenhat ősze. Tizennégy évemet
lobogtatom a Fő utcán menet.
Lobog egy lány is, és hirtelen
az ő kezébe simul a kezem.
Nem nyúltam érte, egyszerre csak úgy
a kezem a kezére rákacsult,
a kezem a kezében elmerült,
úgy vitte egymást lélekkel kezünk,
a kezem a kezére ráborult,
boldog foglyokat vitt az őszi út.
Ő nyújtotta, kereste az enyém,
vagy a lázban, a lángokban én?
Mert lázasak voltunk, hajtott a láz,
a szabadság heve, szívdobogás,
a szívünk egymásban úgy dobogott,
érverésünk is együtt kopogott.
A tömeg zúgott, ment, ment, menetelt,
s eltört egymástól, a kéz odalett,
kezem kiürült, keze melegét
a sokaságban osztogatta szét.

Akinek igaza volt mindig

Mondhattam, szólhattam akármit,
mindig neki volt igaza,
az övé lett az utolsó szó,
nyomorult sorsa vigasza.

Szám íze keserű, lenyeltem,
amit jól tudtam, igazam,
hisz rugdalózni mindhiába,
igaza mindig neki van.

Kinyilatkoztatott. Tanítvány
tűr el így okító tanárt.
Mindent tudott, ismerte azt is,
amerre még a bölcs se járt.

Kiállhatatlan gőgje tette,
szánalmas gőgje tette, hogy
a végén magányába fullad,
a levegője egyre fogy.

Harminc évre rá találkoztunk.
Odajött hozzám félszegen,
mintegy szabadkozva, hogy most is
él. Már nem tudott élni sem,

de élni nyúlt, még visszajutni.
Emlékekkel törleszkedett,
de én egyre sem emlékeztem,
vagy nagyon is jól, mert a seb

nem gyógyult be, hogy hadakoztunk
egymással régen, valaha,
és azóta is egyre vérzik,
hogy csak neki volt igaza,

hogy mindig letarolt mindenben,
hogy csak neki volt igaza.
Szikár volt, megtört, menthetetlen.
Szelíd lett, halk és tétova,

csupa alázat. Nem esett jól,
hogy így ér véget az a per,
az a régi, amelyet egykor
nem kísért sosem a siker.

Nem mindegy már, hogy ki veszített,
hogy kinek volt igaza? Nem
mindegy már, nem közömbös végül,
kié volt rég a győzelem?

Végül magamon szánakoztam,
miért is fájt a vereség
vele szemben, a világ ellen,
bezárva önmagam körét.

Két négysoros

Tűz

Kigyulladt a disznóól. Rohantunk oltani.
Mintha a Notre-Dame gyulladt volna ki.
Mint évtizedekkel később csakugyan
az irgalmatlanul hatalmas faluban.

Sztráda

Délibáb nő az akácok helyén,
a dűlőúton sztráda nyúlik el,
fizessen, aki erre jön. Én
megfizettem. Büntessen, aki mer.

Párhuzamok

Tizenkilenc éves vagyok.
Nem lettem csoda. S nem sajog.

Huszonhat esztendős vagyok.
Élek, ágyamban szunnyadok.

„Harminckét évem elszelelt.”
Észre se vettem, hogy letelt.

Már negyvenkét éves vagyok.
Élek, új élőt ringatok.

Ötvenhárom éves vagyok.
Nem hordok ezüst sisakot.

Meghalt, és máris utcanév.
Számolatlan jön évre év.

Egy szál ember a hold szivén.
Gyullad a kerek esti fény.

Egyetlen árnyékot vetek.
Döndül a hold, a szívetek.

(Napkút Kiadó, 2024)