Füst Milán írta valahol, hogy egy bizonyos kor után az ember jobb, ha csak klasszikusokat olvas. Ő például Shakespeare-t. Gyerekkoromban ismertem egy idős doktor bácsit, akinek fantasztikus könyvtára volt, és mindig azt mondta, hogy egy orvosnak szakirodalomból a legfrissebbeket kell elolvasnia, az irodalomból viszont kizárólag a régi műveket, melyek már átmentek azon az égi szitán, amit az emberek úgy hívnak: idő. A doktor bácsi valamikor együtt sakkozott József Attilával a Japán kávéházban, így duplán megtisztelő, hogy engem tizenhárom éves koromban ifjú történész barátomnak hívott, később viszont kicsit megorrolt rám, mert megbundáztam a katonaságot. Nem véletlenül: neki érdemérme volt, mert kimentette néhány katonatársát a háborgó Isonzó folyó vizéből. Azért a leszerelésemet követően is fogadott a lakásában, és próbált a lelkemre beszélni kötelességről meg hazaszeretetről. Nálam utóbbiból nem volt hiány, de az első, az tényleg hibázott. No de akkoriban, a késő Kádár-korban mi egészen másképp gondolkodtunk a hadseregről és a kötelező katonaságról.

De nem is erről akartam fecsegni, hanem arról, hogy újraolvasva Dosztojevszkij Félkegyelműjét, micsoda rejtett világok tárulnak fel az ember előtt, főleg, ha az újraolvasás majdnem ötven év elteltével történik. (Ez az a bizonyos rosta…)

Ki gondolta volna például ötven évvel ezelőtt, hogy ebben a hihetetlenül izgalmas és tragikus végű műben egészen komikus, szinte rejtői figurák is szerepelnek? Hiszen annak idején az embert elkapta a Dosztojevszkij-őrület, az áramlás, éjjel-nappal nem volt más, csak őrület és Dosztojevszkij, és megint Dosztojevszkij és újból őrület, pedig akkor még nem énekelte sem Cseh Tamás, sem Tompos Kátya, hogy „Fjodor Mihajlovics… mögötte senki sincs…”

Ördög ült esténként a szobámban, és ha megijedtem, hangosan és csúnyán nevetett. Lázas alakok lepték be a lakást, s mögöttük csak mint ködfüggönyön át jelent meg néha a rokonok, ismerősök arca. Anyám nem értette, miért nem ágyazok meg magamnak esténként, a haverok pedig mint valami különcöt mutogattak, mert abban a külvárosi társaságban Dosztojevszkij duplán gyanús volt. Mert míg a város peremén élők úgy vélték, hogy például az ávós Berkesi legalább magyar szerző, addig Fjodor Mihajlovics az amúgy rendszerhívő szülők gyerekei számára is utált orosz nyelv írója. Ellentmondásos dolog volt ez, mert miközben hétszázezer párttag szolgált, addig szinte senki nem vette komolyan azt, hogy segíteni vannak itt az orosz katonák. Mindenki érezte a hazugságot, és ezért kevés olyan akadt, aki lelkesen tanulta az orosz nyelvet. Talán csak azok, akik túl tudták tenni magukat a gyarmatosítók arroganciáján, és ráébredtek, hogy a nyelv és az irodalom nem tehet róla, mire használják a percemberkék.

A másik baj az volt, hogy az áramlást nem lehet letenni. Nem lehet Dosztojevszkij olvasása közben paprikás csirkét főzni, vagy kikérdezni a leckét. Pörölni a szomszéddal, megszerelni az autót. Kereket cserélni. Akkor, ott csak sodortatni lehet magunkat, elveszni abban a mélyben, ami örvényként lehúz, hogy nem kapsz levegőt, s aztán a másik pillanatban kidob a felszínre, majd újra lehúz magával. És a mélyben sem tudod mindig, hogy mi történik. De érzed, mert egy vagy az áramlással, és mert kíváncsi vagy, időnként feltárulnak előtted a kapuk, hogy aztán rögtön be is csukódjanak. Teljesen más ez, mint Tolsztoj mélysége, pedig az is rendkívüli, de majdnem mindig pontosan követhető. (Kivételek azért ott is vannak…)

Egyszóval, ahogy azt Szerb Antal is megírta, Dosztojevszkij nem való mindenkinek. A nagybetűs „társaság” nem szereti, ha az emberek az estélyeken kellemetlen dolgokról beszélnek. Ha nem tréfálkoznak, nem flörtölnek, és még csak nem is politizálnak. És ez azóta is így van. Ha valaki szóba hozza, hogy miért szereti Dosztojevszkijt, akkor nagy valószínűséggel kellemetlen alaknak fogják tartani, jobb esetben végigszenvedik majd a halálbüntetés szörnyűségéről vagy a szélsőségesen ördögi figurákról szóló elbeszélést, a másik szélsőség, Miskin herceg, vagy Aljosa Karamazov bemutatásakor pedig elnézően mosolyognak majd. Naivság, mondják. Ma már ilyen nincsen.

Pedig van. Léteznek még Böjte atyák, meg Wojtylák, vagyis II. János Pál pápák, s akár szentté avatják őket, akár nem, mégis a krisztusi jóság és szeretet evilági képviselői.

De akkor is érdekesebb a Tolsztoj által emberszólásnak nevezett tevékenység, vagyis a nem jelenlévők kipletykálása.

És mégis vannak, van kivételes társaság. A Trainingspot Társulat fiatal színészei magánlakásokon játszanak (lásd még: szobaszínház), és az előadást követően a jelenlevők vitázhatnak, elmondhatják a véleményüket a darabról és a karakterekről. És itt a „random” társaság végre nem felszínes felületen mozog, hanem leszáll a dolgok legmélyére. A taps után a nézők nem akarnak hazamenni, megmozgatja őket a színészek tapintható közelsége, a mindenkit érintő és örök témák, hogy milyen is az igazi barátság, vagy hogy a szerelem és az erőszak között hol lehet a határ; ki a képmutató, és ki az, aki nem. Akadnak, akik este tízkor mennek haza, és vannak, akik éjfélig maradnak. A szereplők ebben a testközelségben nem „alibizhetnek”, tényleg ki kell hogy tegyék a szívüket – no nem a színpadra, hanem – a közös térbe, ahol idővel színész és közönség egy estére eggyé válik. Csak kívánni tudjuk nekik, hogy soha ne adják fel, és hogy minél több helyre, minél több lakásra hívják meg őket. A nemrég látott Replaycímű, százhúsz perces előadásuk például háromszereplős, az eredetileg amerikai darabot a rendező és egyben az egyik szerepet játszó Boda Tibor „magyarította”, és a többiekkel – Jobbágy Kata és Boros Ádám – játsszák sok-sok improvizatív elemmel tarkítva.

„Van remény” – írta József Attila. „Csípjük fülön!”

Gáspár Ferenc