Gyerekkori uszályok / Amikor hazamegyek a szülői házba, az első utam általában a komp alatti kavicsos partra vezet. Vannak persze másfelé is helyeim, ahol átélhetem a „szent elveszettség” tökéletes állapotát, mégis ez a hely, ez a kavicsos part a komp alatt áll talán a legközelebb hozzám. Hogy miért éppen ez, nem tudom, és rég nem is próbálok már magyarázatot találni rá. A víz itt mindig áttetsző és tiszta, erős a sodrás. Ha épp úszni indulok, alig tempózom néhányat, és magával ragad a folyó. Semmi agresszivitás nincs ebben az elragadásban, nem ijeszt meg. Egy nálam hatalmasabb erőre bízom ilyenkor magam. Vigyen, ahová akar. Ez az erő nem visz messzire. Úgy ötven méter után megállok, nem sodródom tovább. Pedig elég mélyen vagyok ahhoz, hogy ne így legyen. Néhány másodpercnyi egy helyben lebegés után pedig lassan visszavisz ez az erő oda, ahonnan elindultam. Tettem egy kört anélkül, hogy igazából úsznom kellett volna. Egy kör alakú áramlás dolgozik itt, a komp alatt. Ha kiúszom az áramlat sodrából, egyszer csak egy olyan helyre érek, ahol nem mozog a víz. Egy néhány négyzetméternyi mozdulatlan vízfelület. A vihar mozdulatlan középpontját szokták a vihar szemének is nevezni. Ez a hely az áramlat szeme, a mozdulatlan középpont, ahol az ember úgy érzi, mintha kikerült volna a fizikai törvények hatása alól. Persze lehet erre mondani, hogy ez is egy fizikai törvényszerűség, csak épp ritkábban találkozom vele. Ez igaz is valószínűleg, de épp ez a szokatlanság az, amitől olyan érzésem támad, mintha a fizika világképén kívülre kerültem volna. A komp alatti áramlat körmozgásában átélhetem a létezés ciklikus áramlását, és megtalálhatom azt a pontot, ahonnan mindez már csak kívülről szemlélhető, anélkül, hogy része lennék a folyamatnak. A középpontból nézhetem, hogy mi történik. A keresztény misztika, a nagy keleti hagyományok létértelmezése ölt testet a folyó mozgásában. Gyerekkoromban, ha uszály jött fölfelé a Dunán, rezegni kezdett az ablak a nagyszobában. A többi ablak csendben volt, csak a nagyszoba ablaka rezgett. Ma is pontosan emlékszem arra a hangra. Ritmikusan ismétlődő, lüktető rezgés volt, kicsit mindig a macska dorombolására emlékeztetett. Mintha kihangosítanánk egy doromboló macskát. A komótosan fölfelé araszoló uszályok látványa az első gyerekkori képeim egyike lehet. A sóderszállító uszály, és hozzá az a nem evilági, csikorgó hang, ahogy a horgonyát leereszti. Nyaranta, alacsony vízállásnál sokszor hetekig vesztegeltek ezek az uszályok a házunk alatt, a part közelében. Nem bírtuk ki, hogy ne ússzunk be és ne ugráljunk fejeseket róluk. Amit a szüleink a legszigorúbban megtiltottak. Vízparti településeken mindenki ismer valakit, akinek a valakije vízbe fulladt. Én is ismertem, a szüleim is ismertek. Ez persze nem gátolt meg abban, hogy ne ússzam be a többiekkel ezekhez a rozsdás monstrumokhoz. A fejes kötelező elvárás volt, a bátrabb fiúk a fejes után át is úsztak az uszály alatt, és a másik oldalán bukkantak fel. Ez tényleg istenkísértés volt, nem is mertem megcsinálni soha. Vagyis egyszer megpróbáltam, de pánikba estem, és inkább visszafordultam. Elképzeltem a fejem fölött az uszály sötét tömegét. A vagányabbak kiröhögtek, de biztos voltam benne, hogy nem kerültem volna elő élve. Az uszályok utánozhatatlan, lomha és egykedvű tempója már gyerekkoromban is megigézett. Amikor feltűntek a folyókanyarban, a Szentendrei-sziget csúcsa alatt, elfogott valami furcsa izgalom. A figyelmem átvette a sebességüket, hozzálassultam az uszályokhoz, és addig néztem őket, amíg el nem tűntek a felső, dömösi kanyarban. Valami öntudatlan meditáció volt ez, ami gyerekeknél egyáltalán nem szokatlan. Amikor tehetem, mostanában is lemegyek a partra, leülök a sóderre, és hagyom, hogy a lassú hömpölygés, a Duna időtlen sebessége magával vigyen és kioldja belőlem a felesleges gondolatok tömegét. A folyó illata amúgy is a legrégibb illat, amit ismerek. Ha megmosom az arcom a Dunában, ugyanaz leszek, mint két- vagy hároméves koromban, és tudom, hogy alapvetően semmi nem változott bennem azóta. Az én igazi időm a folyó ideje, amely az időtlenségbe tart, mint az őszi ködökben lassan felszívódó gyerekkori uszályok.

A varázsló kertje / Fogalmam sincs, miért kezdtem fényképezni annak idején. Az erdőjárások kezdetekor már ott himbálózott a nyakamban apám régi, Vera márkájú gépe. Vagy a hátizsákban, a sajtos szendvics mellett. Vittem magammal mindenhová. Azt még megtanultam valahogy, hogy a filmet hogyan fűzzem be a gépbe, de a dolog finomabb árnyalataival nem törődtem. Ha jobban belegondolok, szinte mindennel ugyanígy voltam és vagyok. Zenélni sem tanultam meg soha, a verstani alapismereteket sem sajátítottam el rendesen. Talán lustaság. Nem tudom. De nem biztos, hogy pusztán a lustaságra kenhető az egész. Lehet, hogy tévedek, de mindig úgy éreztem, hogy megtanulni valamit egyet jelent azzal, hogy az adott tárgy azonnal elveszti az érdekességét, a váratlanságát. Minél komolyabban foglalkozom valamivel, annál kevésbé érdekel. Ezért aztán soha nem foglalkoztam komolyabban semmivel, ami kétségkívül azt a látszatot kelti, mintha meg akarnám kerülni az erőfeszítéseket, a kemény munkát. Lehet, hogy így van. De eközben az is van, hogy mintha mégsem kerülném meg. Valamivel foglalkozni sokféleképpen lehet, talán úgy is, hogy érdeklődésem tárgyát egyfajta meditációs objektummá teszem. Ott van valahol a tudatom egy eldugott szegletében, és ott dolgozik. Akkor is foglalkozom vele, ha épp egészen mással vagyok elfoglalva. Régóta így is írok. Tudom, hogy van egy határidős vagy nem határidős munkám, és pusztán ez a tudat elég ahhoz, hogy a szöveg elkezdje alakítani önmagát. Fogalmam sincs, mi lesz az első mondat, sok esetben azt sem tudom, mi lesz az adott írás tárgya. Csak azt tudom, hogy a szöveg elkezdett alakulni valahol a tudat és a tudattalan határmezsgyéjén. Van ennek egy valós érzete is, egyfajta fiziológiája. Olyasmi, mint amikor a kelleténél több kávét iszom. Izgalom, erősödő szívdobogás, valami céltalan, tárgytalan motiváltság. Nyomon vagyok, pontosabban valami nyomon van bennem. A múzsa talán nem más, mint a tudattalannak ez a finom átszűrődése a tudatba, ez a titokzatos áramlás, ami egyszer csak felbukkan a tudat horizontján. Tagadhatatlan, hogy ez nem a valamivel való foglalkozás klasszikus metódusa. Kívülről szinte semmi nem látszik belőle. Mintha nem történne semmi, legfeljebb a bambulás jól ismert jegyei tűnnek elő. Egyszer azt mondta egy ismerősnek a kisebbik fiam, hogy apának az a munkája, hogy ül a kamrában a laptop előtt, és zenét hallgat. Szerény írói eszköztárammal nem tudom visszaadni ennek a bizonyos ismerősnek az arckifejezését. Ahogy rám nézett, abban minden benne volt azt illetően, hogy mit gondol az én úgynevezett munkámról. Persze aki ilyesmire adja a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy a szűkebb vagy a tágabb környezete nem igazán érti, hogy pontosan mit is művel, amikor dolgozik. Hogyan is érthetné, amikor én sem értem igazán. Ezért aztán nem is várom el senkitől, hogy munkaként fogadja el, amivel foglalkozom.

Egy régi fényképezőgéppel kezdtem, úgy tűnik, messzire kanyarodtam tőle. Ez a hosszú kanyar is a fentieket bizonyítja, azt, hogy az első mondat valójában nem tőlem származik, nem az írásról való gondolkodás eredményeként született meg. Azt hiszem, semmi misztikus nincs ebben. Talán annyiban misztikus csak, hogy nem tudok semmit arról a folyamatról, ami elvezet az első mondatokig. És arról a folyamatról is csak kicsivel tudok többet, ami aztán az utolsó mondatokig vezet el. A Vera márkájú, régi fényképezőgép az apámé volt. Nem becsültem meg eléggé, ami abból is látszik, hogy néhány év után elvesztettem. Másnaposan ott felejtettem az apci bányató meredek, sziklás partján. Tengerszemnek is nevezik, ami nyilván erős túlzás, hisz Magyarország mai területén nincsenek valódi tengerszemek. Azok a Tátrában, a Retyezátban és a Radnai-havasokban maradtak. Két barátommal kirándultunk, egyikük Miskolcon esedékes bírósági tárgyalását kötöttük össze egy bükki és mátrai kiruccanással. Nem emlékszem pontosan, miféle ügyről volt szó. A társaság azon tagjának, aki egyben a sofőrünk is volt, kiterjedt rokonsága élt a Mátra lábánál. Az egyik idős rokon csodálatos, romos kúriájában aludtunk. Soha nem jártam addig ilyen házban. Mintha Móricz és Tö­mörkény novelláinak világába léptem volna be. A méteres falak között hűvös dohszag és félhomály, a könyvespolcon tizennyolcadik és tizenkilencedik századi könyvek tucatjai. A hatalmas, elhanyagolt kert ősfái alatt járhatatlan, sűrű bozót. A házban egy nemrég megözvegyült néni élt egyedül, aki maga is olyannak tűnt, mintha egy talán soha nem létezett világ hírmondójaként maradt volna ott. Van Csáth Gézának egy novellája, A varázsló kertje. Arról a novelláról mindig ez a mátraaljai, azóta talán már összedőlt udvarház jut eszembe. Ültünk a vadszőlővel sűrűn befuttatott, tágas verandán, és nyakló nélkül ittuk az elhunyt háziúr borát, pálinkáját. Rettenetesen berúgtunk, a másnapi pokoljárás borítékolható volt. Az utolsó képet a régi Vera fényképezőgéppel az apci bányató partján készítettem. Aztán a meredek partról bevetettem magam a jéghideg vízbe, ami kiváló, de sajnos csak időleges gyógyír a macskajajra. Még útközben láttam, hogy a közelben düledező putrikból koszos, majdnem meztelen kölykök jöttek utánunk, és ott bujkáltak a parton heverő hatalmas kőtömbök között. Már az autóban ülve vettem észre, hogy a fényképezőgép nincs nálam. Azonnal tudtam, hogy a gyerekeknél van, akik majd semmit nem tudnak kezdeni vele. Eladni sem érdemes, nem egy drága darab. Ottfelejtettem a naptól áthevült köveken, nincs mit tenni. Robogtunk tovább az autópályán, és meglepetten tapasztaltam, hogy megkönnyebbülés önt el. A gépet persze kicsit sajnáltam, de erősebb volt az efféle helyzetekben azóta is jó néhányszor tapasztalt érzés, hogy valamitől megszabadulni végső soron jótétemény, egyfajta áldás. Ennek a „megvilágo­sodásnak” nyilván nem kevés köze volt a súlyos másnapossághoz, ami köztudomásúan kiszolgáltatottá és túlérzékennyé teszi az embert. Ültem a viharvert kisbuszban, sajgott az agyam, reszketett a kezem. Ötvenedszer indult újra ugyanaz a Pat Metheny-kazetta a magnóban. Végül mindenről le kell mondani, erre gondoltam, különben arra is méltatlan leszek, hogy meghaljak.

(Kortárs Kiadó, 2023)