Sokan vagyunk kevesen, énekelte az Európa Kiadó valamikor. De ha így is van, egyedül senki nincs. A magánynak csak az eredendő emberi állapot, az együttlét háttere előtt van értelme, ahogy a világból kivonultak is előbb része kellett hogy legyenek annak a közösségnek, amelyet maguk mögött hagytak.

Az öngyilkos is ír búcsúlevelet. Üzenetet a hátramaradottaknak, akikkel együttlétre volt ítélve, de akik nem voltak képesek rá, hogy az ő válláról levegyék az iszonyú terhet. Az öngyilkos még itt, a szakadék szélén állva sem tisztán önmaga, még ott is a többiekkel együtt gondolja el magát. És a megsemmisülésben levelet ír élőinek. Aztán beleugrik a szakadékba. Talán csak ebben a zuhanásban önmaga, tisztán. Talán a ’tiszta önmaga’ nem más, mint a semmi kapuja. Csak a zuhanásban, mondhatnám, de hát éppen zuhanásban – ami mellesleg a döntésképtelenség ideáltipikus esete – volnék önmagam? Ez csak akkor volna igaz, ha az élet nem döntések és cselekvések sorozatát, lehetőségét, vagy legalábbis azok ígéretét jelentené.

Vagy talán csak az őrületben? Na, erre semmi bizonyíték nincs. Onnan nem jönnek át hírek. Az őrületnek nincsenek tettei. Nincs cselekvése, csak látványa van. Az elborult elméjű Nietzschét nővére pénzért mutogatta. Jöjjenek, jöjjenek, nézzék az őrült zsenit! Korának legfénylőbb elméje ül egy széken, bezárkózva önmaga végtelenjébe, és a látogatók – akikről nem tudni, hogy volt-e életükben egyetlen eredeti felfogáskísérletük vagy sem, de a hatás kedvéért most tegyük föl, hogy nem volt – megnézik. Talán perecet is dobnak neki. Miért nem énekelt inkább ez a lélek, tette föl a költői kérdést Nietzschéről Stefan George. Miért nem engedte, hogy a végtelen sötétségből indázó gyerekkori dal, amelyből a bagolyszemű Nietzsche felnőtt, fölcsendüljön?

Szomjas György Rosszemberek című filmjében a pandúroktól üldözött, kilátástalan helyzetbe jutott betyár, Gelencsér, akinek egy társa azt tanácsolja, szökjön Amerikába, azt feleli: „Nem lehet.” Az ellenvetésre pedig, hogy hiszen annyian megteszik manapság, azt mondja: „Lehet, de nem szabad. Ha érted testvér, hogy mi a különbség. Rólunk itt nótát énekelnek”.

Nótát akkor énekelnek valakiről, ha meghalt. Nem mindenkiről állít a nép ilyen hangszobrot. Csak azokról, akik az ősi fajhoz tartoznak. Hogy ki tartozik oda, azt a nép érzi. (Manapság a nép szó helyett a médiában kötelezően magyar embereket mondanak, mintha nép már nem is létezne.) A Rosszemberekdrámai helyzete: a betyár és az őt kergető pandúr – túl azon, hogy a jelenségvilágban az egyik üldözi a másikat – lényegi rokonságban vannak. Mindkettő az ősi faj gyermeke. Annak az ősködnek a túlélői, amelyben nem az emberi, hanem a természeti törvény uralta az életvilágot. Ugyanez a képlet áll elő a Volt egyszer egy vadnyugat című filmben. Ennek végső leszámolási jelentében Frank (a gonosz) megáll a Harmonikás (a jó) előtt, és arról beszél, hogy ők ketten „az ősi faj” utolsó képviselői. „Utánunk már csak Mortonok jönnek” – mondja Frank a végső párbaj előtt. (Morton a nyomorék üzletember, akinek minden csak pénzkérdés.) Föláll a párbajhoz a két ember. Az egyik fekete ruhában, a másik fehérben. A film záróképén pedig azt látjuk, hogy építik a vasutat, hatol előre a civilizáció a prérin. Az összes vasútépítő ruhája szürke. Ez a jövő, barátaim.

Végh Attila