Mindennapi emberként is folyamatosan reagálunk a környezetünk történéseire: átengedjük magunkat a negatív hírek özönének, vagy mindennel dacolva csak a pozitív eseményekre koncentrálunk. A 19. század végének és a 20. század elejének művésze óriási harcokat vívott a valósággal, illetve a valóság hű ábrázolásának jogáért. Az impresszionisták látásmódját nem fogadta osztatlan lelkesedéssel a közönség, a sokak számára túlságosan nyers valóságábrázolás ma már inkább idillinek tűnik. Mindez kapcsolatban van azzal, hogy a ma emberéhez villámsebességgel jutnak el az információk a világ minden tájáról. Nem volt kevesebb tragédia Renoir korában sem, mégis miként viszonyult ezekhez az eseményekhez a festő?

Nehézségekben, tragédiákban a 19–20. század embere sem szenvedett hiányt. Ha csak a híres művész életét nézzük (1841–1919), a még csak 7 éves Pierre-Auguste világát már az 1848-as forradalmi láz rengeti meg, de ezután következik csak a porosz–francia háború (1870–1871), 1889-ben Párizsban megalakul a II. Internacionálé, és 1894-ben a Dreyfus-ügy rázza meg Franciaországot. A század végétől egyre nagyobb tömegek indulnak meg az új világ felé, de az igazán nagy csapás csak a Nagy Háborúval érkezik el. Ebben a rövid áttekintésben persze csak a Franciaországot szorosan érintő történelmi eseményeket említettem, de való igaz, hogy az az Európa, amely Renoirnak kulturális és emberi értelemben otthont adott, ezalatt az egy emberöltő alatt óriási változásokon volt kénytelen átmenni. Az újságok hasábjain – amelyek illusztrálásában Renoir is részt vett – nagy példányszámban és hatékonyan jutottak el a világ eseményei az emberekhez, a képeknek köszönhetően az írástudatlanok is fogalmat alkothattak a történésekről.

A történelmi környezeten túl Renoir élete sem volt könnyű: nélkülözés, szakmai küzdelmek tarkították; utolsó éveiben pedig hihetetlen fájdalmak között tudta csak megfogni ecsetjét. Mindezek ellenére a Szépművészeti Múzeum tereiben könnyed, idilli társas események, kerek, szépséges testek, szikrázó napsütés és maga a gondtalanság fogadja a látogatókat. Renoir 1881-ben tett olaszországi utazása azonban sorsdöntő volt művészi hovatartozása szempontjából: szakított az impresszionisták célkitűzéseivel és megközelítésmódjával egyaránt. De mégis mi lépett a helyébe? A nagy klasszikusok, Raffaello, Tiziano vagy éppen Peter Paul Rubens példáin túl a legerősebb hatást a francia rokokó mesterei (Jean-Antoine Watteau, Jean-Honoré Fragonard, François Boucher) gyakorolták a festőre. Talán a rokokó festők témaválasztása, a boldogság és könnyedség fókuszba helyezése volt az, amely Renoir figyelmét a hétköznapi örömök ábrázolása felé fordította.

A Szépművészeti Múzeum tereiben sorakozó, vonzóbbnál vonzóbb képek mindegyike az effajta, az élet határtalan szépsége iránti elkötelezettséget hirdeti. A 18. századi kedvelt téma, a fête galante, a „gáláns ünnepségek” témája újjászületésének lehetünk tanúi Renoir képeit nézve. A roppant hasznos életszemlélet pedig számos témán keresztül mutatkozik meg Renoir életművében: a társas összejövetelek, vagy éppen a családját és barátait megörökítő képektől egészen a női test szépségét feltáró aktképekig. Renoir képes megragadni a szépséget az olyan csinnadrattától mentes hétköznapi jelenetekben, mint a két zongorázó lány meghittsége. A két lány elmélyülten követi a partitúrát, míg a néző a festő segítségével éppúgy elmerülhet a pillanatban. A hétköznapok pörgése egy pillanatra megáll, és egyfajta buborék keletkezik a néző körül, amelyben megpihenhet, megmerítkezhet az élet szépségeiben. Ugyanez a hatás kerít minket hatalmába A hinta (1876) vagy éppen a Táncosok (1883) szemlélése közben. Itt a kompozíció azt a hatást kelti, mintha mi, a szemlélők is a tevékenység részesei lennénk. A festő a nézőnek a jelenetbe helyezésével nemcsak felajánl egy személetmódot, de azonnal annak gyakorlására is készteti.

Végül hol máshol kereshetnénk a szépséget, mint az emberi testben? Az akt műfajával 1869 és 1919 között kitartóan kísérletezett a művész. A meztelen női alak néhol az impresszionista hatást még tükröző vibráló fényviszonyok között tűnik fel, a hófehér nőalakot valóban a szabad ég alatt megörökítő festményen (Tanulmány. Torzó, napfényhatás, 1876). Renoirt nyughatatlan festői természete újabb kísérletekre ösztönözte, így a szabad teret maga mögött hagyva kedvelt múzsáját, Gabrielle Renard-t örökíti meg. A Fekvő Akt 1906 körül készült változatán vagy a még későbbi Fürdőzők (1918–1919) vásznán egyre inkább közelivé és kézzelfoghatóvá teszi a szép és életteli testeket.

Renoir tehát komoly leckét ad nézőjének a szépség és élet örömteli élvezetéből. Bár képeinek főszereplője, az ember mulandó és törékeny, mégis minden lépésével arra emlékeztet, hogy ne szalasszuk el a pillanatot.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Renoir – A festő és modelljei. – A tárlat a Szépművészeti Múzeumban 2024. január 7-ig tekinthető meg. (A kiállítás kurátorai: Cécile Girardeau, Kovács Anna Zsófia, Paul Perrin.)