Mindig megállapítom, hogy az emberiség egészen különös dolgokat képes nagyon furcsán, úgymond, „ünnepelni”. Itt van például a születésnapunk, amikor azt ünnepelhetjük, hogy egy évvel ismét közelebb kerültünk saját halálunkhoz, ennek közösségi szintre emelése az úgynevezett „szilveszteri mulatság”, amikor azon vigadunk, hogy mindannyian öregebbek lettünk, mindannyian közelebb kerültünk a halálhoz, és legtöbben veszettül másnaposak leszünk hamarosan.

A zsidó-keresztény kultúrkörben a karácsony ünnepe hivatott a hétköznapok sorába beiktatni a megemelkedettség, a „szentség” érzetét, azt, hogy az embernek valami köze volna az Istenhez, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az anyagon túlihoz, a metafizikaihoz, a láthatatlanhoz. Míg az idő múlását általában globális részegséggel ünnepeljük szerte a világban, addig az istenihez való kötődésünket újabban véget nem érő vásárlással. A modern ember bugyuta játékai a mámor és a fogyasztás, amelyek talán kevésbé fájóvá teszik az elmúlást. Vagy legalább egy pillanatra megfeledkezünk végességünkről, ha részegek vagyunk vagy vásárolunk valamit, aztán persze az űr még nagyobb és még fájóbb lesz. Minél többet iszunk, minél több pénzt költünk, annál jobban érződik, hogy sem a szesz, sem a pénz nem tölti ki azt a végtelen űrt, ami az ember és lelke között nyílik, amikor végességétől retteg. De miért retteg? Mert nincs a helyén, és teljes lényét azonosítja testével, ami tényleg véges. A modern embernek tehát igaza van – ha és amennyiben – csak test az ember. És ha nem?

Mindennek lehet valami alapja, így a szilveszternek és a karácsonynak is, valamiért ugyanis fontosak ezek az ünnepek, de nem hiszem, hogy azért, amiért sokan gondolják, végképp kételkedem abban, hogy úgy kellene ünnepelni, ahogyan ünnepel a többség.

Mit is ünneplünk karácsonykor? Az eredeti elképzelés szerint azt, hogy két évezreddel és néhány évvel ezelőtt valahol a Szent Földön, Názáretben megszületett egy fiú, aki harminchárom évet élt, tanított, keresztre feszítették, egyesek szerint feltámadt, mások szerint meg se halt, majd elvesztjük a nyomát, állítólag felment a Mennybe, de itt hagyta tanítványait, akik megírták az Újszövetséget, lejegyezték tanításait. Jézus Krisztus tanítása összetett, fontos, kétségtelenül nagy hatású, számomra leginkább a felebaráti szeretetről és az egész emberiségről mint egységről való gondolkodásról szól. A hitről, hogy az embernek köze van Istenhez, és Istennek köze az emberhez. Tudom, hogy sokaknak másról is, és ezt tiszteletben is tartom, sajnos mégis úgy érzem, hogy Jézus felebaráti szeretetről és emberiségről való tanításai két évezredes távlatból sem igazán, vagy csak igen töredékesen valósultak meg az úgynevezett „keresztény világban”. A karácsony ezért is lenne a „szeretet ünnepe”, nem pedig a bevásárlásé. Egyébként ezt a decemberi időpontot az egyháznak köszönhetjük, mert nem igazán tudjuk, hogy pontosan és tényleg mikor is született Jézus, ráadásul azóta több naptárreform is volt, így a december 24. valószínűleg csak nagyjábóli dátum, és sokkal inkább valami máshoz köthető, mintsem Jézus tényleges születéséhez. Ennek ellenére persze mindenki akkor ünnepel, amikor és amit akar, bár valószínűleg nem én jelzem először, hogy „a fény ünnepe” meglepően közel esik a hanukához, aminek legfőbb eleme a gyertyagyújtás, tehát szintén a fény ünneplése, mélyebb értelemben a csoda jelenléte az emberi életben, közösségben. A fény pedig a legfőbb jelképe metafizikai léthez való kapcsolódásunknak. Nem akarom azt mondani, hogy a karácsony a hanukára, a húsvét meg mondjuk a széder ünnepére épült, rakódott rá, de azért csak volt valami kis köze Jézusnak a zsidósághoz, s talán nem véletlenül beszélünk zsidó-keresztény hagyományról és kultúrkörről. Alighanem nincs teljes kereszténység a zsidóság elfogadása és megértése nélkül, ahogy nehéz elképzelnem teljes zsidóságot Európa és felvilágosodás nélkül.

A hanuka és a karácsony közrefogja a téli napfordulót, ami még messzebbre visz, mint a zsidó-keresztény hagyomány. Talán egészen a neolit csillagórákig, az őskori emberig, aki megfigyelte a csillagok pályáját, a Nap és a Hold járását, az évszakok váltakozását, s máig méltán csodálatra méltó csillagvizsgálókat épített, olyanokat, amelyek ma is néma, de lenyűgöző emlékei a történelem előtti embernek. Ha közelebb hajolunk ezekhez az ősi építményekhez, akkor hallhatjuk, hogy nem is olyan némák. Azt suttogják, hogy az ember már sok ezer évvel ezelőtt valamiféle rendet látott és láttatott meg a kozmoszban általuk. Az idő és a tér különös szerkezetéből egy aprócska szeletet. A téli és nyári napfordulók és a tavaszi és őszi napéjegyenlőségek megfigyelései, az égitestek vonulásának és a csillagos ég törvényszerűségeinek szemlélése pedig megerősítette benne, hogy a világban valamiféle rend uralkodik – nevezzük azt akárha isteni rendnek, teremtésnek vagy gravitációnak –, s ő, aki ezt megfigyeli, valahol van mindehhez képest.

A hely, ahol az ember van, ahonnan a világot szemléli: a lét.

Az ember első fennmaradt nagy alkotásaitól kezdve a létezés pozíciójából próbálja megérteni a körülötte lévő világot, úgy, hogy egyszerre benne van, de mivel tud születéséről és haláláról, így kívül is reked. Benne is van és még sincs benne. Az ember, akár az őskori csillagóra közepén áll, akár a karácsonyfája mellett, akár a szilveszteri buliban, egy nagyon kellemetlen, és azért kellemetlen, mert nehezen megérthető helyen áll: középütt. Az ember benne áll a létben. Hamvas Béla úgy mondta ezt, hogy „benne van a pácban”. Ha még nem született meg, vagy ha már meghalt, akkor még – vagy már kívül van, még nem ő van ott, vagy már nem ő. Ilyen értelemben nincs is a meg nem született és a halott, mégis érezzük, hogy valami van az élet előtt és után is. Amúgy is csak feltételezéseink vannak az úgynevezett „túlvilágról”, arról, hogy mi történik a tudattal a születés előtt vagy a halál után, így egyedül arról tudunk valami érvényeset mondani, hogy mi van itt, a létben, talán azért, mert a nyelvünk is ebben a létben áll. Bár, kétségtelen, hogy éppen a nyelvvel jutottunk valahogy közelebb a szélesebb időben és térben való gondolkodáshoz, talán azért, mert a nyelv, akár a beszélt, akár az írott, a szellemhez kapcsolódik. A nyelv a szellem gyermeke. Az emberi szellem korokon, népeken átível, még nagy felejtéseken is, s mítoszokban, költészetben, mesékben őrzi meg a tudást arról, hogy honnan jöttünk és hová tartunk, arról, hogy hol a helyünk.

A szellem a közvetítő kapocs a test és a lélek között. A test, amivel az anyagba vagyunk vetve, a test, aminek születése és halála van, a test, amellyel gyakran és tévesen teljesen azonosítjuk magunkat, valójában csak egy részünk. Az ember testből, szellemből és lélekből áll. A szellem olyan, mint a rezgés a test és a lélek között, ahol a test a hangszer, s a lélek a zene. A lélek, amellyel a kozmoszhoz, a metafizikaihoz, a láthatatlanhoz kapcsolódunk, a lélek, amely mindannyiunkban halhatatlan, a lélek, amely összeér az örök eggyel.

A test a hangszer, a szellem a rezgés, a lélek a zene.

Az ember ennek a hármas egysége. Egyszerre hangszer, egyszerre közös rezgés a többi emberrel, és egyszerre végtelen zene.

Az ember középütt áll.

Ha befelé néz, végtelenségig oszthatja a részleteket, ha kifelé, akkor végtelenségig számolgathatja a kozmoszt. Mindebben rendszer van, s az embernek helye van ebben. Ez a hely, az ember helye éppen olyan jelentős és jelentéktelen, amilyen maga az ember: egyszerűen nincs semmi más, mint hogy középütt van. Amikor elveszíti ezt a középpontot, amikor elveszíti a tengelyt, akkor kerül válságba. De mivel mindenütt, ahol ember van, középpont van, és mindenhol tengely van, ezért felmerül a kérdés: hogy lehet, hogy az ember és az egész emberi világ folyamatos válságban van? Úgy, hogy az ember elfelejtette, hol a helye a világban. Elfelejtette, hogy mindenhol középpont van és tengely. És ahol nincs középpont, nincs tengely: ott jelenik meg a válság. Amikor a csillagóra megtesz egy-egy kört, és „kattan”, akkor az embert ez a „kozmikus kattanás” arra emlékezteti, hogy hol a helye. Ezért építették őket. Itt és most. Testben, szellemben és lélekben. Középütt.

Amikor a fényt ünnepeljük, a szeretetet ünnepeljük, a hanukát vagy karácsonyt ünnepeljük, amikor egy év elteltét ünnepeljük, akkor valójában erre próbálunk emlékezni. Azt szeretnénk, ha eszünkbe jutna, hogy hol a helyünk a világban? Kik vagyunk mi? Mit csinálunk itt? Mihez van közünk? Mi a dolgunk? Kik ezek a többi emberek körülöttünk? A családunk? A szeretteink? A barátaink? Az ellenségeink? Vajon ők is mi vagyunk? Kik vagyunk „mi”: az emberiség? Mi a csudát csinálunk „mi” itt, az életben? Éppen erre mutatott rá ellenállhatatlan erővel az említett fiatalember, kétezer évvel ezelőtt, ezért aztán – akár tényleg ekkor született, akár nem – nagyon is helyes az ő születésére is éppen ilyenkor emlékezni. Ugyanis van valamilyen folytonosság az emberiség szellemének történetében, amit nem biztos, hogy fejlődésnek nevezhetünk, sokkal inkább ciklikusságnak, magasságokkal és mélypontokkal tarkítva, amiben időről időre megpróbálja az egyén és a közösség önmagát arra ébreszteni, hogy ki ő és kik vagyunk mi? Mi az egyén és mi a közösség? Mi ennek a kettőnek a viszonya? Mit keresünk itt? Hol a helyünk, és végül: miért élünk? Az ünnepek, a téli ünnepek, különösen a legrövidebb nappal és a leghosszabb éjszaka alkalma, pedig ezekre a kérdésekre kellene hogy emlékeztessenek. Arra, hogy az ember amennyire szorosan kapcsolódik a bolygóhoz, a természethez, az állatvilághoz, a növényekhez, éppen annyira vonzódik a kozmoszhoz, a metafizikai valósághoz, és meg merem kockáztatni: az örök egyhez.

Az ünnep alkalmas idő arra, hogy keressük, és talán-talán még arra is, hogy megtaláljuk helyünk a világban, de legalábbis emlékeztessük magunkat arra, hogy középütt állunk. Együtt. Mindannyian. Benne.

Abban hiszek, hogy valójában minden nap ünnep, de van néhány olyan pillanat, ami kiemelt fontosságú, például amikor a csillagóra körbeér, vagy amikor eljön valaki, aki azt hirdeti, hogy minden ember testvére egymásnak, nincs nagyobb kincs, mint a szeretet, s Isten mindenkit egyformán szeret. Igen, azt hiszem, hogy ezen volna mit ünnepelni, ez méltó arra, hogy ismételjük, emlékezzünk rá, hátha megtanuljuk rendesen egyszer.

Az ünnep lehetőség arra, hogy megismerjük önmagunkat és helyünket a kozmoszban, akár hívők vagyunk, akár nem. Elég csak feltennünk a kérdést: ki vagyok? Hol vagyok? Miért? És máris a csillagóra közepére kerülünk.

Weiner Sennyey Tibor