Kovács katáng Ferenc: Pomázon nőttél fel. A település soknemzetiségű. Neved nem erről árulkodik. Mesélnél a felmenőidről?

Borbély Mihály: Anyai ágon szlovák vagyok, a pilisi tótok között – főképp Pilisszentkereszten, ahonnan családunk származik – elég gyakori családnév a Papucsek, s valójában felmenőimnek csak ezt az ágát ismerem biztosan, mivel a Borbély vezetéknevet nevelőapám révén „örököltem”, édesapámról nem sokat tudok, mire én megszülettem, ő már „lelépett”. Azt azonban elmondhatom, hogy pótapám saját fiaként nevelt, szeretettel emlékezem rá.

KkF: Hogy kezdődött? A komolyzenei tanulmányoknak biztosan volt valamilyen előzménye. Zeneovi, úttörőtábor Il silencióval, vagy maga Pomáz?

BM: Általános iskolai tanítónőm figyelt fel a hallásomra, s javasolta szüleimnek, írassanak be zeneiskolába. Ez elsős koromban történt, amikor nekem még fogalmam sem volt a fúvós hangszerek arzenáljáról, így a klarinét név is elég misztikusan hangzott, a kapott ütött-kopott kis jószág viszont lenyűgözött. Elég későn határoztam el, hogy zenei pályára megyek, akkor viszont begyújtottam a rakétákat: érettségi után jött két év Konzi, majd a Zeneművészeti Főiskola, ahol klarinét tanári diplomát szereztem. Mindeközben a zeneiskolai barátaimmal egy nagyszerű fúvószenekarban, majd a helyi táncegyüttes lábai alá is muzsikáltunk – ebből jött létre aztán a Vujicsics együttes, amely 1974-ben alakult, vagyis hamarosan ötvenévesek leszünk!

KkF: A Zeneművészeti elvégzése után, „felnőtt fejjel” jelentkeztél a Jazz tanszakra is. Mi okból?

BM: A jazz és az improvizáció régóta izgatott, már tizenegy-tizenkét éves koromban bele-belevariáltam a feladott skálákba, etűdökbe, később aztán jammeltünk is a zenész barátokkal olykor, de sűrű teendőim és a hirtelen beindult Vujicsics turnék mellett nem jutott elég időm a műfaj elmélyült tanulmányozására, illetve arra, hogy többet mozogjak abban a közegben. Aztán ’82-ben vettem egy nagy levegőt, és ismét diák lettem, ami persze nem volt egyszerű, hisz rengeteget koncerteztünk a Vujicsiccsal (olykor egy külföldi fesztiválról hazatérve vagy egy vidéki koncertet követő hajnali érkezés után „estem be” valamelyik órára), emellett tanítottam a szentendrei zeneiskolában (klasszikus klarinétot, népi és klasszikus furulyát, jazz szaxofont), majd megházasodtam, és megszületett első két fiunk. Mindezeketegy öthónapos kuvaiti vendégszereplés, és egy hathetes ausztrál turné is színezte, a kettő között egy évig katona is voltam, szerencsére zenekarban… ma már nem is értem, hogy fért bele annyi minden abba a pár évbe, miközben a „Jazzkonziba” jártam. De nagyon hasznos volt, kinyílt egy másik világ, és sikerült jól egyensúlyoznom a teendőim között. Kapcsolatom is egyre intenzívebb lett a hazai jazzvilág élvonalával, számos együttesben közreműködtem, a diplomakoncertet követően pedig Gonda János meghívott a tanári karba, ami óriási megtiszteltetés volt számomra. Előbb óraadó tanár voltam, majd státuszba kerültem, méghozzá pont azokban az időkben, amikor a hazai jazzképzés már nemcsak formálisan, de akkreditált módon is a felsőfokú művészeti képzés részévé vált. Néhány évig tanszékvezető is voltam, de a befektetett munka és az akkori keretek adta lehetőségek közötti óriási távolság lehangoló volt számomra, ezért lemondtam, ami életem egyik legjobb döntése volt.

KkF: Negyvenéves voltál, amikor összeállt a Quartet B. Első bőgősöd Becze Gábor volt, akit a többség a Kalákából ismer. Miért vártál annyi évet, hogy megalakítsd első saját zenekarodat?

BM: Ahogy már elmondtam, a nyolcvanas évek és a kilencvenes évek első fele elég intenzív volt zenei és magánéletemben egyaránt, s ebben jazzmuzsikus énem is elég aktív volt, jól éreztem magam az úgynevezett „sideman” pozícióban, számos zenekar tagja-, illetve szólistájaként. Ugyanakkor egyre inkább hiányérzetet keltett bennem, hogy az a sokféle zene, ami bennem élt és inspirált, nem tudott egységes egészként belekerülni egyik produkcióba sem. Noha voltak érintkezési pontok, leginkább párhuzamos szálakon haladt klasszikus, nép- és világzenei, valamint jazz pályafutásom. Kerestem a lehetőséget, hogy zeneileg is a lehető legőszintébb lehessek, ehhez pedig saját együttest kellett létrehoznom. Szerencsére könnyen találtam muzsikustársakat is, akik szívesen hangolódtak rá az én hullámhosszomra: György Mihály (gitár, buzuki), előbb Becze Gábor, majd Horváth Balázs (bőgő), Borlai Gergő, majd Sárvári Kovács Zsolt, végül G. Szabó Hunor (dob).

KkF: Újabb formációid közé tartozik a Balkán Jazz Project, a Borbély Műhely, a Borbély-Dresch Quartet. Bemutatnád nekünk egyenként a fentieket, s kiemelnéd, hogy miben különböznek/hasonlítanak egymásra?

BM: A Quartet B-re talán leginkább az „etno jazz” címke illett, s emellett szerettem volna egy jóval jazzesebb megszólalású zenekart is, amelyben ugyanakkor a kortárs zene különleges hangzásvilága is összecsendül az évezredes múltú, sokkal áttételesebben jelenlévő népzenei elemekkel. Ez lett az ezredforduló táján alakult Borbély Műhely, vagyis a nemzetközi színtéren és eddigi hat lemezünkön Mihály Borbély Quartet néven szereplő együttes. Jelenlegi társaim Tálas Áron (zongora), Horváth Balázs (bőgő) és G. Szabó Hunor (dob). Korábban Nagy János, Cseke Gábor és Szabó Dániel (zongora) és Baló István (dob) játszottak a zenekarban. A Balkán Jazz Project a Quartet B folytatásaként működik tovább, harmonikával (korábban Orosz Zoltán, majd Agatics Krunoszláv) és cimbalommal (Lukács Miklós) kiegészülve. A Borbély-Dresch Quartet létrejöttét a Fonó akkori igazgatójának, Hollókői Lajosnak köszönhetjük, aki bátorított minket, „Misiket”, hogy alkalmi együttműködéseinket valamilyen állandó formában folytassuk, s rögtön lemezszerződést is ajánlott. Ennek a zenekarnak a különlegessége, hogy nincs benne akkordhangszer, ami egyrészt több szabadságot, másrészt nagyobb felelősségvállalást is jelent, a fúvósok mellett bőgő (Horváth Balázs) és dob (korábban Baló István, 2018 óta G. Szabó Hunor) szerepel. Legújabb formációm a rendhagyó hangszeröszeállítású Polygon trió, amelyben a legszabadabb és legkötöttebb, legbonyolultabb zenei megoldások is jól kiegészítik egymást, köszönhetően két kiváló kollégámnak, a cimbalmos Lukács Miklósnak és Dés András ütősnek.

KkF: „sok megszállott tanárom volt, akikről tudtam, hogy »gyöngyöket szórnak«, akár egy szegényes, egerek által is látogatott pomázi tanteremben, vagy egy szépen hangszigetelt zeneteremben.” – nyilatkoztad a Mandinernek 2020-ban. Minden létező korban és rendszerben göröngyös és fáradságos a tanítói pálya. Mégis tanára vagy a Lisz Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének, kurzusokat tartasz többek között Angliában vagy a Bartók szemináriumon Szombathelyen. Miért?

BM: Elsősorban egykori tanáraim és a tőlük kapott zenei ajándékok miatt. Úgy gondolom: egykor el kell majd számolnom az örökölt és kapott tálentumokkal, de amúgy sem szeretnék fukar módon bánni azzal a csodás közkinccsel, amit a tőlük és más nagyszerű művészektől, olykor pedig egyszerű parasztzenészektől kapott tudás, a zene szeretete és szolgálata jelent. A Zeneakadémia Jazz Tanszéke különleges kis univerzum, a csillogó szemű, ifjú tehetségek inspirációja sokat jelent számomra, s bízom benne, hogy én is hasonló módon hatok rájuk.

KkF: Tavaly ilyenkor volt a Borbély Mihály Quartettel Az éjszaka csodái (Miracles of the Night) címűlemezed bemutatója. Van-e már rálátásod arra, hogy milyen lett a fogadtatása s az utóélete?

BM: Számos lemezbemutató koncertet tartottunk országszerte, s néhányat külföldön is – ezek mindig különleges hangulatú szeánszok voltak, a közönség elmélyülten követte zenei utazásainkat. A hazai és nemzetközi kritikai fogadtatás is igen pozitív volt, a The New York City Jazz Record 2023 januári számában a Recommended New Releases listán szerepelt. Az album egyik száma közel másfél milliós hallgatásnál tart az egyik legnépszerűbb streaming szolgáltatónál!

KkF: A lemezbemutató kapcsán említetted, hogy a „fő inspirációt Bartók éjszaka zenéi adták, s erre az éjszaka tematikára fűztem fel aztán az elkészült zenei anyag gondolati ívét.” Gyakran fordulsz klasszikusokhoz és népi motívumokhoz. Ez nekünk itt, Magyarországon teljesen természetesnek tűnik, de így van-e ez a nagyvilágban is? Gyakori vendége vagy külföldi fesztiváloknak, így hát adódik rálátásod a főbb irányzatokra.

BM: Ma már sokkal szélesebbre nyíltak a jazz műfajának képzeletbeli kapui, egyre újabb műfajok, egzotikusnak számító zenei kultúrák, különleges hangszerek kapnak belépési engedélyt, sőt maga a haldoklónak kikiáltott jazz műfaj is epedve néz új inspirációs források után. Nagynevű amerikai muzsikusok keresik a műfaj megújulásának lehetőségeit, míg mások a „hagyományőrzésre”, az eredeti afroamerikai elemek megőrzésére teszik fel életüket. Azt gondolom, mindkettőnek helye van. Ugyanakkor leszögezhetjük: az európai jazz már rég megtalálta saját hangját, s régiók szerint is csodálatos dialektusok alakultak ki. Ezek között az egyik legszebb példa a rendkívül gazdag és színes palettájú magyar jazz.

KkF: Még egy kérdésem van Az éjszaka csodái album kapcsán. Anyagából az idén nyáron is adtatok koncertet a már nem is olyan új Magyar Zene Házában. Én mint kultúrafogyasztó nagy-nagy lelkesedéssel fogadtam ezt az építészileg is világra szóló intézményt. De mi egy felhasználó, egy sokoldalú zenész szakmai véleménye?

BM: Hasonlóan lelkes vagyok, akár koncertlátogatóként, akár muzsikusként, akár kiállítási látogatóként megyek az MZH-ba. Esztétikailag, akusztikailag és sok más praktikus szempontból is igen jól sikerültnek tartom az épületet, illetve az egész intézményt.

KkF: Egy vajdasági fesztiválon (Dombos Fest, 2018) való fellépés előtti beszélgetésben azt nyilatkoztad, hogy a hanghordozók iránti csökkent kereslet arra készteti az együtteseket, hogy minél több fellépést vállaljanak. Az ember pont az ellenkezőjét képzelné el. A koncertek szervezéséhez nagy apparátus, sok pénz szükséges. Akkor hogyan is van ez?

BM: Azt a mondatomat elsősorban a nagyobb népszerűségű, populáris produkciókra értettem, amelyek számára régebben bevételeik nagyobb hányadát jelentették a szerzői és előadói jogdíjak és más részesedések (ún. royaltyk). A csökkent bevételek tehát koncertezésre ösztönzik őket, a műfajra jellemző nagyobb színpadi és technikai igények eleve jelentős költségeit is bevállalva. A közönség ugyanakkor nagyon hálás, ha koncerteken is láthatja kedvenceit, nagyobb elkötelezettség alakul ki. A jazz éltető eleme mindig is a koncertezés volt, tehát elsősorban nem gazdasági, hanem művészi indokai vannak az élőzenei megjelenésnek.

KkF: Beszéltél arról is, hogy trióddal (Polygon) áram nélküli helyszínen is fel tudtok lépni, vagyis akusztikusan (fúvós- és ütős hangszerekkel, cimbalommal). Sok ilyen koncertetek van? Más, hasonlóan akusztikus formációkkal is fel kell vennetek a versenyt?

BM: Az akusztikus megszólalást részesítjük mindig előnyben, hisz hangszereink csodálatos, természetes hangja ekkor érvényesül legjobban. Ha nagyobb koncerttermekben, fesztiválokon erősítésre van szükség, akkor is ügyelünk arra, hogy az eredeti hangzást vigyük közelebb a nézőkhöz, és semmiképpen se manipuláljuk hangszereink eredeti hangját. Nagy öröm, hogy a Polygon legutóbbi, Bájoló című albumának felvételei során is ezt szem előtt tartva tudtunk dolgozni.

KkF: Az Opus Jazz Club és a BMC kiadványaid kapcsán is Gőz László neve merül fel bennem, különösen most, hogy december elsején Prima Primissima Díjat vehetett át a Müpában. Neked mi ugrik be elsőnek Gőz László nevét említve?

BM: Róla nem tudok elfogultság nélkül beszélni, hisz a Zene ügyét mindig szem előtt tartó, megszállott muzsikusról van szó, aki álmodik, tervez és… megcsinálja! Nem a kifogásokat, az akadályokat sorolja, ahogy sokan teszik. Áldottnak érzem magam, hisz másik zenei otthonom és kiadóm, a Fonó Budai Zeneház, és annak igazgatója, Horváth László is hasonló szellemben tevékenykedik. Nagy dolog ez a mai nehéz időkben!

KkF: Valahol olvastam, hogy van vagy hatvan hangszered. Arra mérget merek venni, hogy mindet meg tudod szólaltatni. De ezekből hányat vennél elő koncerten a Zeneakadémián vagy a Müpában?

BM: Olykor magam is meglepődöm, hogy egy-egy koncertre milyen sok hangszert viszek, de csak és kizárólag zenei indokok mozgatnak, a „van mááásik” bohóckodása távol áll tőlem. A felszínes szemlélők néha csak ennek vélik, az avatott fülűek viszont észreveszik a sok zenei színt és karaktert, amelyeket előcsalok belőlük, s nekik arra is van fülük, hogy észrevegyék a szándékot, amikor egyetlen hangszer megannyi hangját, tónusának árnyalatait próbálom megjeleníteni. A koncerteken megszólaló hangszereket és ezeket az árnyalatokat sem számolom, a belső elképzelés vezeti zenei megoldásaimat.

KkF: Ha jól látom a neten, az elmúlt években rendszerint volt karácsonyinak meghirdetett koncerted. Miben különböztek ezek a fellépések a többiektől?

BM: Szentendrei jazzklubunk legutóbbi koncertjének ajánlója talán kifejezi gondolataimat: „A házigazda zenekar a téli hangulat és az adventi várakozás által ihletett dallamok mentén indul kalandos téli utazásra, melyre szeretettel invitálja törzsközönségét és újabb hallgatóit egyaránt. Elcsépelt, giccses dalok kizárva, elvégre nem áruházban vagy karácsonyi vásári forgatagban vagyunk, épp ellenkezőleg: az adventi várakozás igazi értelmét, csendjét és lenyugvását, s az előttünk álló örömhír emelkedettségét, megelevenítő ígéretét tolmácsolják muzsikájukkal.”

KkF: 2022-ben a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt karvai római katolikus templomban Orosz Zoltán harmonikaművésszel léptél fel. Hogy találtatok egymásra?

BM: Zolival nagyon régóta ismerjük egymást, de csak alkalmi együttműködések során játszottunk együtt, s mindig abban maradtunk: kellene valami közöset csinálnunk. Az idő 2005 táján érett meg erre, amikor az akkor alakult Balkán Jazz Project zenekaromba hívtam szólistának, aztán néhány év múlva még szorosabbá vált együttműködésünk: duóban és kvartettjének tagjaként (a basszusgitáros Lattmann Béla és Horváth Kornél ütős társaságában) is rendszeresen játszunk együtt.

KkF: Beszélgetésünk december 22-én jelenik meg. A fenti kérdés folytatásaként oszd meg az olvasókkal néhány karácsonyi élményedet! Visszatekinthetsz akár a gyermekkorodig is.

BM: Most is érzem, milyen volt gyermekkorom karácsony előtti hangulata, ami akkor még csak az ünnephez tartozó, várható – szegény családként meglehetősen szerény, de annál nagyobb örömet jelentő – ajándékoknak szólt. Ma már egész másképp, lelki-szellemi oldalát megértve élem meg, s hálás vagyok a Teremtőnek, hogy szerető, békés családot, feleségem személyében mindig segítő, szerető társat és három nagyszerű fiút adott – számomra így válik teljessé egész évben a karácsony, s hitem mellett ezt az érzést viszem magammal a színpadokra is.