Minden írást úgy kell kezdeni, mintha addig nem írtunk volna semmit. Minden írásnak – bármilyen műfajban is alkot az ember – önmagában is meg kell tudnia állni, még ha egy sorozat része is, még ha folytatása vagy előzménye is valaminek. Mindig, amikor elkezdek írni, akár verset, akár esszét, akár drámát, akár prózát, akár egy ilyen „kerti levelet”: előttem a csupasz, fehér lap van, semmi más. Nem számít, mit írtam korábban, és az sem, hogy mit fogok később. Nem számít, mennyi könyvem, cikkem, versem jelent meg és hol, sőt, talán még nehezít is mindez kissé.

Írtam már arról, hogy mit jelent írni?

Számtalanszor.

Akkor írhatok róla újra?

Bármikor.

Miért?

Mert akinek az írás nem probléma, az inkább ne írjon.

Beszélnünk kell arról, hogy beszélünk?

Semmi sem fontosabb. Ez a „meta-lét” tesz minket önreflexívvé, segít megtalálni mindazt, ami szép és igaz, ami igaz, az szép. Ez az egyik, ami minket leginkább emberré tesz. Ez segít a fejlődésben, a tanulásban. Nincs lezárt és kész és megismert világ, hanem nyitott és változó és megtanulandó világ van. Aki azt hiszi, hogy mindent tud: az nem tud semmit. Aki azt hiszi, hogy mindent megismert: az semmit sem ismert meg. Aki azt hiszi, hogy a világ zárt: az valójában bezárult önmagába. Ezért van az, hogy „amikor az ember ír, akkor nem írni volna jó”. Ezért van az, hogy semmi sem jobb, mint leírni, hogy nekem minden leírt mondat problémát okoz, minden leírt szó nehézség, minden szóköz – ahol az üres lap megőrzi ürességét – lélegzetvétel.

Akkor mégis minek?

Mert úgymond „mondanivalód” van? Mindenkinek van mit mondani, még annak is, aki semmit sem mond. Különösen annak.

Mert van „egy történeted”? Mindenkinek van legalább egy története. Az írás egy adott ponton túl már másról szól. Mondhatnám, hogy az írás jóga, az írás meditáció, az írás interakció, az írás gyógymód, az írás… de nem mondom, mert mindezeket tudod.

Soha semmivel nem éltek vissza annyira és annyian, mint az írással, és soha semmivel nem alkottak olyan csodákat, mint éppen az írással. A szellem megformálása, hangot adni a gondolatnak csak annak probléma, aki tudja, mi a szellem, mi a gondolat.

Gyönyörű szó a magyar nyelvben a „gondolat”, amely a „gond” szóból ered. A gond szó eredetileg azt jelenti, hogy ’aggasztó tudat’. „Gondban van; ‘törődés’; övé a ház gondja; ‘pontosság, igényesség ‹munkában›’: nagy gonddal dolgozik. Származékai: gondol, gondolat, gondolati, gondolkozik, gondolkodás, gondolkodó; gondos, gondosság, gondoskodik, gondoz, gondozás, gondnok, gondatlan, gondatlanság, gondtalan, gondtalanság.” – Az etimológiai szótár még hozzáteszi: „kiterjedt családjából is sejthető, hogy igen régi szavunk, de eredetéről semmit sem tudunk.” Semmi sem jellemzőbb, mint hogy nem tudjuk, a „gond” és a „gondolat” honnan ered nyelvünkben, mikortól van velünk, csak éppen „sejtjük”, hogy „igen régi szavunk”.

Ez a gondot okozó gondolat, amelyet olyan gondosan igyekszünk megfogalmazni, íme, minden valamirevaló írás középpontja. Épp oly rejtélyes, mint az, hogy miért van élet, mint inkább nincs. Éppen olyan rejtélyes az, hogy itt egy ember, aki ír neked, s te ott vagy és olvasod, mint az, hogy ezen a bolygón kialakult az élet, az általunk eddig ismert többin meg vagy nem, vagy nem ismerjük még. Aki nem látja, hogy az írás egy ilyen rejtély, sőt – megkockáztatom – misztérium, hogy amikor írunk, a szellem birodalmába lépünk be: az talán jobb lenne, ha egyáltalán nem írna. De az írás nem finnyás, mert még azok is írnak, akik nem tudnak, s az írás számtalan bűnös gondolatot, gyűlöletet, haragot, gyilkolást terjesztett az emberiség történetében. Vajon tehet-e erről maga a nyelv? Tehetnek-e erről a szavak és a betűk? Vagy inkább az emberek, akik a szellemet rosszra használták? Költői kérdés.

S mit teszek én?

Időről időre leülök az üres lap elé, időről időre gondolkodom azon, hogyan és mit mondjak neked, mert azt érzem, hogy beszélnem kell hozzád, szólnom kell. Mi ez a szóláskényszer? Grafománia? Aligha. Néha semmi sem okoz nagyobb kínszenvedést, mint írni, s ugyanez az írás néha semmi máshoz sem hasonlítható örömet szerez. De miért kell mindig és újra a nulláról, a semmiből kezdeni? Mintha nem írtam volna még semmit? Mintha nem írnék később? Miért kell minden írásnak önmagában megállnia? Mintha nemhogy előny nem lenne mindaz, amit korábban leírtam, hanem hátrány. Számít-e az, ha sikereket ért el az író korábban? Ó, azt hiszem, Kertész Imrének volt igaza, amikor azt mondta, hogy nem érhet nagyobb szerencsétlenség egy írót, minthogy neki ítélik a Nobel-díjat. Ezt valamelyik naplójában olvastam, de már nem emlékszem, hol. Vagy ezt Samuel Beckett írta? Már nem tudom, nézz utána, mindenesetre amikor felhívták Beckettet, hogy megkapta, akkor a felesége, Suzanne vette fel a telefont, aki ezt találta mondani a felemelő hírre: „Micsoda katasztrófa!” Végül nem is Beckett vette át, hanem a kiadója, s a pénzből nehéz sorsú művészeket segített meg. Ma a világban igen gyakran akkor ismernek el egy írót, ha valamilyen díjat kap, mintha ezektől a díjaktól jobban lehetne írni. Mintha ezek a díjak számítanának, amikor az ember az üres lappal szemben ül és ír. A siker éppen annyira nem számít, mint a korábbi írások, legfeljebb az olvasottságban és az eladásokban, de attól, hogy valamit sokan olvasnak és sokat adnak el belőle még nem jelenti azt, hogy az valóban értékes is. A legtöbbet a cukros üdítőkből adják el, mégsem gondoljuk, hogy a cukros üdítőkön lévő szöveg értékes költészet volna.

Sőt.

Ezért mondom, hogy minden egyes szöveg egy külön kozmosz, saját csillagrendszerekkel, saját belső fizikával, saját és önálló matematikával, aminek meg kell állnia, amikor a csillagközi utazó belelép, amikor a szöveg az olvasóval találkozik. Ezért minden egyes vers, esszé, dráma, minden prózai írás, így egy ilyen neked írott kerti levél is „gond”. „Gond”, amiről gondolkodni kell, gondolat, amit gondozni kell, amiről gondoskodni kell. S a „gond”, íme, gondolattá fejlődik, kiemelkedik a sötétségből, szárba szökken, leveleket hajt és termése lesz. Ami nehéznek tűnt, könnyűvé lesz, mert a szellem megemeli az embert, mert a szellem emlékezteti az embert arra, hogy nem csak teste van, mert a szellem az egyetlen, amivel fel lehet tenni a kérdést, hogy miért inkább van valami, mint hogy nincsen? Mert az emberi testet a szellem köti össze a lelkével. Mert az emberi szellem az, amiben a nyelv, a gondolat, a megfogalmazás gyökerezik, s ebből hajt ki a végesből a végtelen felé. Ezért kell minden egyes írásnak, amit valóban író ír, önmagában megállnia.

Weiner Sennyey Tibor