Milyennek képzelünk el egy sportközvetítést néző embert? Nem túl sportosnak, annyi bizonyos. Úgy vagyunk ezzel a kérdéssel, mint a szexszel: valaki csinálja, valaki meg csak nézi, utóbbi típust elég szánalmasnak tartjuk. Ha a televíziós kutatásokra hagyatkozunk, elmondhatjuk: a sportközvetítések legnagyobb közönsége középkorú férfiakból áll. Gondolatban néha hozzátesszük: biztos olyan alakokról van szó, akiket az asszony már nem köt le – vagy éppen az asszony nem akarja magát lekötni velük – jobb híján marad nekik a televízió.

Van az évnek viszont egy időszaka, amikor ez megváltozik. Valamelyest ironikus, hogy a labdarúgás világnapja éppen december 10-ére esik: épp akkorra, amikor a futball szinte teljesen eltűnik a képernyőről, a Bajnokok Ligája két hónapra szünetel, és elkezdődik a hosszú várakozási idő. (Kivéve a tavalyi évet: akkor éppen sikerült úgy megszervezni a világbajnokságot, hogy még ezekben a napokban is meccseket játszanak.)

December 10. valójában egy olyan időszakot jelöl, ami szociológiailag kiemelt figyelmet érdemel. Legalábbis a hozzá kötődő hiedelmek szintjén. Ilyenkor a férfiasság egyik utolsó bástyája is kikerül a férfiak irányítása alól. Normális időkben az egyetlen biztos pont a nemi valóságban a sportközvetítés. Ez az egyetlen dolog, amit szégyentelenül kizárólag a férfiakhoz kötünk. Sok identitáselem összeomlott, ami korábban megkülönböztette a nemeket. A nők szavazó polgárokká váltak, a munkahelyen egyre erősebb egyenlősítő intézkedések jelennek meg, a férfiak manapság mélyebben kiveszik részüket a gyereknevelésből, lassanként pedig az is kérdés, hogy ha egy férfi transzneműnek vallja magát, indulhat-e női versenyen. Az előbb fölsoroltak közül e helyütt egyikről sem kívántam véleményt mondani (nem ezen van a hangsúly), a lényeg, hogy lássuk a végeredményt.

Ami a férfiaké maradhatott, az a fogyasztásuk: a piac nem áldozza fel a profitot az identitáspolitika oltárán, ha a sportversenyeket férfiak nézik, akkor a piac kimondja: igen, csakugyan férfiak nézik, őket kell célozni. A zilált, kortárs identitások közt a férfiaknak a sportközvetítések maradnak, mint az öndefiníció sarokkövei: aki sportot néz, az (legalábbis nagy valószínűséggel) férfi.

Egészen december 10-e magasságáig érvényes ez a kijelentés. Ekkor a férfi ráébred, hogy ez az identitáselem is kiszolgáltatott. Éppen az öndefiníció sarokköve ébreszti rá erre: a sportközvetítésekben megjelennek a téli sportok. A sí, a korcsolya mind-mind arra ébreszti rá, hogy a sportot sem csak neki találták ki. Lehet, hogy nők is be akarják időnként kapcsolni az M4-et? – tűnődik el a férfi, miközben felesége odasettenkedik mellé – vagy másfél méter távolságra –, és csöndben nézni kezdi a műkorcsolyaversenyt.

Ha Ön is egy olyan férfi, aki hasonló helyzettől retteg, arra kérem, végső elkeseredése előtt gondoljon arra: nem biztos, hogy annyira női sport a műkorcsolya. Miután ezt a gondolatot háromszor elismételte magának, és a teljes tagadásból eljutott azon enyhülésig, ahol azt kérdezzük: „miért?”, akkor annyit kérek, gondoljon a sport kezdeteire, a 19. századra. Igen, igaza van, a nőket egyes sportokhoz eleve nehezebben engedték közel ekkoriban. Egy ideig a divatos női ruhák is akadályt jelentettek: turnűrben, fűzőben, abroncsos szoknyában még a legügyesebb asszonyok sem tudtak rendesen mozogni.

A korcsolyázás viszont hazánkban kimondottan férfi sportnak számított a 19. század folyamán több évtizedig. Sokáig távol akarták tartani a hölgyeket: az orvosok úgy vélték, hogy a jeges sportok okozta meghűlés maradandó károsodást okozhat a női szervezetben. Ami azt illeti, kellettek báró Eötvös József leányai is, hogy a sportot a hölgyek közt népszerűsítsék. Egy korabeli újságíró így írt a báróról 1895-ben: „kiment két leányával nézni a korcsolyázókat, kik nagy érdeklődéssel kisérték az akkor nálunk még uj sportot. […] A mama ellene volt, éppen igy az öreg háziorvos is, ki akként fejezte ki magát, hogy a »kuszkolondizás« nagyon egészségtelen dolog. Erre azonban Eötvös báró kijelentette, hogy a tiszta levegőben való mozgás csak a javára szolgálhat az egészségnek és megengedte a bájos bárókisasszonyoknak, hogy korcsolyázzanak.”

Gondolja el tehát, kedves, szomorú férfitársam: innen jutottunk százharminc év alatt odáig, hogy női privilégiumnak tartjuk a „kuszkolondizást”. Ha felesége a téli időszakban kiveszi az Ön kezéből a távirányítót, és műkorcsolyára kapcsol: javaslom, menjen el a legközelebbi korcsolyapályára, és ugorjon néhány Axelt. Foglalja vissza a férfi identitása számára a korcsolyázást, ami már száz évvel a sportközvetítések előtt is kizárólag oda tartozott! Annyi bizonyos, hogy egészségesebbnek fogja magát érezni a nap végén, mint a kedves felesége.

Sarnyai Benedek