Antoine de Saint-Exupéry befejezetlen, félkész, zilált, de mégis legszebb és legjobb könyvében, a Citadellában ír arról, hogy egyszer csak eljut az ember seregeivel a sivatag közepén az erődhöz, amelynek nincs ablaka, nincs ajtaja, s a benne élő emberek már nem akarnak ebből az erődből kifelé látni, nem akarnak semmit sem tanulni, tapasztalni, tudni. Talán már nem is élnek benne emberek? Csak akkor lehetne ezt megtudni, ha megrohamoznánk az erődöt, erővel kiszakítanánk a befalazott kapukat, betörnénk a lezárt ablakokat, csak akkor ismerhetnénk meg, hogy mi, illetve ki van itt, ha van egyáltalán még valaki.

Sajnos nem találom a saját példányomat, amelyben bejelöltem ezt a részt, talán kölcsönadtam neked vagy valakinek, akinek szüksége volt a Citadellára, s az se biztos, hogy az eredeti szövegben ezt írta Exupéry, mégis én így emlékezem. Vajon honnan veszi Exupéry a Citadella belső hangját, hosszú monológjait, az apa és a fiú vitáját, nyugtalanító energiáit, plasztikus képeit? Azt hiszem, Exupéry egészen Szent Ágostonig megy vissza, de közben ezer és ezer kitérőt tesz, különösen a keresztény misztikus szerzők és vallomásos írások felé, s ami végül – befejezetlenül, félkészen, ziláltan – előttünk áll mint szövegtest, mint maga a Citadella, amely szavak tégláiból és a gondolatok malterjából épült, mégis megmásíthatatlanul Exupéry. Ez az irodalom, a „nagy párbeszéd”, amelyben az egyik szerző a másikat idézi, sokszor jelöletlenül. Kicsit olyan ez, mint a legjobb Bródy Sándor-könyv, amelyet Krúdy Gyula írt A nap lovagja címmel, s mint ahogyan a legjobb Krúdy Gyula könyvet meg Márai Sándor írta, s az a címe, hogy Szindbád hazamegy. Aki ezt nem érti, semmit sem tud arról, mi az irodalom, s mi ez a „nagy párbeszéd”, amit valóban irodalomnak hívunk. Hiszen Exupéry sem csak A kis herceg szerzője, bár kétségtelenül befejezettebb, készebb, szerkesztettebb ez a leginkább felnőtteknek szóló misztikus meséje.

Emlékszem egy karácsonyra, amikor édesanyámtól megkaptuk bakeliten A kis herceget. A szüleink összevesztek szenteste, ahogy az „a szeretet ünnepén” elvárható a magyar családoknál, mi pedig öcsémmel, ketten a házikós kislámpa mellett hallgattuk Exupéry remekművét. Ez volt az első találkozásom A kis herceggel. Nem éppen idilli, s mégis: őszinte. Mindig éreztem valami különös szomorúságot ebben a mesében, de nekem még szorongás is kapcsolódott hozzá. Apánk és anyánk a konyhában kiabáltak egymással félrészegen, mi ketten pedig könnyek között, szorongva hallgattunk ezt a különös mesét a sivatagban lezuhant pilótától a kis hercegről, a rókáról, a rózsáról, a kisbolygókról és a többiekről. A külvilág romokban volt, szüleink nem sokkal később elváltak, de bent egy házikó alakú kislámpa meleg fénye mellett sercegett a kis lemezjátszó, s valami különös távolságból Exupéry üzent.

Tudtam, hogy ismerem ezt a hangot.

Ismerem ezt a sivatag felett repülő embert, és ismertem a kis herceget is. Utána bárhányszor nyitottam fel bármelyik kiadását A kis hercegnek, mindig ennek a különös bakelitlemeznek a sercegését, sajátos hangjait hallottam, amely egyszerre volt félelmetes és megnyugtató. Rögtön ott voltam, gyerekként, öcsém mellett, s amíg a felnőttek számunkra érthetetlen és értelmetlen módon harcoltak egymással, mi bent voltunk ennek a hangjátéknak és házikó fényének a védőernyője alatt. Valami ilyesmi mágiája lehet az irodalomnak?

Sokkal később jutottam el a Citadellához, s azonnal magával ragadott, bár hangsúlyozom, hogy az egész nem oly koherens, mint Exupéry bármelyik másik írása, mégis, mint írtam, én azt hiszem, ez a legjobb könyve. Annyira sok mindenről beszél benne, amely engem is foglalkoztatott, s ugyanúgy „hallottam” belül, mint azt a régi hangjátékot, hogy már-már azt gondoltam, ezt Exupéry nekem írta.

Minden jó könyv olyan, mintha nekünk írták volna.

Húszéves voltam, amikor olvastam. Most több mint negyven vagyok, s emlékszem, hogy megvolt ez a könyv, keresem aprócska, mégis bábeli könyvtáramban, itt a kert közepén a késő őszben, s nem találom. Talán mert megjött a köd? Talán mert lehullanak a levelek? Talán kölcsönadtam neked? Ha igen, igazán vissza is küldhetnéd… Mert eszembe jutott, hogy egyszer csak eljutunk benne a sivatag közepén egy erődhöz, amelynek nincs ablaka, nincs ajtaja kifelé, mivel az erőd lakói befalazták az ajtókat és betömték a kijáratokat, s csak befelé, önmagukban élnek, nincs tudomásuk arról, mi történik odakint. Ott áll az ember, a seregeivel – így emlékszem, hogy seregekkel, holott talán teljesen egyedül jutunk el a sivatag közepén lévő lezárt erődhöz –, s azon gondolkodunk, hogy megrohamozzuk, megtámadjuk-e ezt az erődöt, ahogy mostanában mondanák: „felszabadítsuk”-e?

Vagy hagyjuk önmagába zártan élni, hiszen csak erőszakkal törhetünk be.

Joggal kérdezheted, miért pont ez jutott és éppen most az eszembe? Talán mert úgy érzem, egyre több olyan emberrel találkozom, mint ez az ablaktalan és ajtó nélküli erőd a sivatag kellős közepén. Ha közelebb lépek hozzájuk, még magasabbra emelik a falaikat, még jobban betömik a réseket. Már az is zavarja őket, ha hangom átbucskázik az erőd falain, beszivárog a repedéseken. Sokáig gondolkoztam, hogy miért? Miért tömték be a kapukat, ajtókat, amelyek a világra nyíltak, miért falazták be az ablakokat, amelyeken keresztül messzire láthatnának? Talán mert az erőd körül sivatag van? De hát ez az erőd is valaha egy oázis volt, ezt az erődöt is egy oázis köré építették, hogy megvédje a benne értékesen felbuggyanó vizet. S ma már nem lehet tudni, hogy van-e még bent víz? Van-e még bent élet? A világ sivatag, de a sivatagban is vannak oázisok, s a sivatagon túl másféle tájak vannak, másféle világ. Vajon, ha kinyílnának a kapuk, átengedné magán ez a bezárt ember az erre járó karavánok nagy folyamát, s akkor tudna-e arról, hogy milyen a világ odakint? Meghallaná-e a hangom, s ami több, megértene-e? Nem tudom.

Tovább vándorlok gondolataimmal, s eszembe jut egy másik remekmű. Coetzee A barbárokra várvacímű könyve, az is itt volt valahol, amelyben egy egész város várakozik, várja az ismeretlen érkezését, de az ismeretlent ellenségesnek és riasztónak találja, miközben a valódi ellenség, ami valóban riasztó és kétségbeejtő, az maga a birodalom, aminek ez a kis helyőrség csupán a pereme, végvára, utolsó erődje, de mindenképpen és visszavonhatatlanul a része. S hirtelen lehetségesnek tartom, hogy a Citadellában leírt erőd nem önmagában áll, hanem egy egész birodalom végvára csupán. Egy olyan birodalomé, amelyben nemcsak ez az erőd, hanem minden ház, falu, város s magának a fővárosnak is minden ajtaja és ablaka be lett falazva, bezárult önnönmagába teljesen. Vándorlok ebben a birodalomban, hangom még becsorog az esővel együtt a lezárt világokba, az esővel együtt, amely oly ritkán érkezik a sivatagba, mint derűs mosoly a keserű emberek életébe.

Keresd meg Exupéry és Coetzee könyveit, ha teheted, s írd meg, ha megtaláltad benne emlékeinket és jelenünket. Írd meg, hogy vajon jól emlékezem-e? Mert már magam sem tudom, ahogy azt se tudom, hogy írjak-e még neked.

Weiner Sennyey Tibor