Egy különös esetet szeretnék megosztani a mai tárcámban kedves olvasóimmal. A történet nem velem, hanem édesanyámmal esett meg, s félig-meddig családi anekdotaként fog továbbélni bennünk.

Szeptember 8-án, édesanyám névnapján, édesanyám egy nagy fekete szatyrot vett le az előszoba beépített szekrényéből. Az volt a célja, hogy az abban őrzött nagymama noteszeinek valamelyikében találjon majd információkat arra vonatkozóan, melyik sírt mikor kell megváltani, illetve a felmenőink születési évszámát is feljegyezte nagymama, ami az unokája házi feladataként készülő családfához nyújtana biztos alapot. A noteszeket lapozgatva életre kelt hirtelen a múlt, s mint egy szép, sárga pillangó, körberepdeste a nappalit, s benne édesanyám szívét. Aztán egyszer csak egy félbehajtott boríték esett ki az egyik noteszből, rajta egy dátummal, nagymama kézírásával: 2012. szeptember 8. Édesanyám szíve elkezdett egyre hevesebben zakatolni odabent, s kissé remegő kézzel látott neki kibontani a borítékot. Pénzt talált benne: gondosan elrendezett, félbehajtott 5 és 10 ezresek lapultak a boríték mélyén, kereken százezer forint. Mennyi időbe telt vajon a kis nyugdíjából ezt összegyűjteni, nem tudhatjuk. Vagy talán inkább a „cimmerfrájos” bizniszéből származott ez a haszon, az is elképzelhető. De hogy épp napra pontosan tíz évre „kellett” megtalálnia édesanyámnak ezt az összeget, s éppen a névnapján, ez földöntúli csodaként írható le, amitől édesanyám heves zokogásban tört ki. Egy anya még holtában is képes gondoskodni gyermekéről: odaátról „küld” pénzt Mária napra.

Édesanyám, mikor elmesélte az esetet, azonnal meg is nevezte, mire fogja költeni a pénzt: egy közös családi élményt szeretne belőle megvásárolni, így egy kétnapos wellness hétvégét szervez majd a családnak a közelben.

Nagymamának egyébként nem ez volt az egyetlen póthagyatéka. Tavaly egy nekem ajándékozott törlőruhacsapat között találtam rá a grízgaluska receptjére, melyet konkrétan nekem címzett. Gyöngybetűit ma is látom magam előtt, és azt a precíz megfogalmazást, amellyel nem lehet elrontani a levesbetétet, amiről tudjuk jól, nem könnyű elkészíteni, hogy ne legyen túl kemény vagy éppen szétmálló, akár az idő.

A múltból jövő direkt vagy indirekt üzeneteket nehéz érzelemmentesen dekódolnunk. S habár fájó olykor az elhunyt kézírásával újratalálkoznunk, azért ez csak a legelső impulzus, ami végigönt bennünket. Másodjára már inkább egy jóleső-beletörődő érzés tölti el szívünket, hogy halottaink velünk, bennünk élnek. A mosolyainkban, a gesztusainkban, s legfőképp az emlékeinkben, s ez a túlvilági szeretetmadzag az évek során kötélhágcsóvá vastagodik. Ilyen szeretetkötélen keresztül ereszkednek le bennünk az emlékek, s teszik halhatatlanná a cimmerfrájos-grízgaluska receptes édesanyákat, nagymamákat.

Lajtos Nóra