Nyíregyházára „Az akkor még Beloiannisz nevét viselő térre október 26-án, a délelőtti órákban futottak be azok a gépkocsik, amelyekről Miskolcról érkező diákok és bányászruhás munkások szálltak le. A kezükben nemzetiszínű zászlókat tartó forradalmárok intéztek először beszédet a megyeháza előtt egyre nagyobb számban gyülekező emberekhez. Már mindenki tudott a fővárosi eseményekről és izgatottan hallgatták a borsodi munkástanács követeléseit. Végül a miskolciak biztatására elhatározták, hogy leverik a közelben lévő Irodaház tetején lévő vörös csillagot.

A tömeg a térről a Kossuth Gimnázium felé vette az irányt. A gimnázium felé igyekvő tüntetők először Kossuth-nótákat énekeltek, majd a Luther-ház elé érve elkezdték skandálni a Mars ki, ruszki! és az Aki magyar velünk tart! jelszavakat.” (Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)

Másodikos elemista voltam. Járt az osztályunkba egy mezítlábas fiú. Elsőben még eltűrték neki a tanárok, de aztán a kapuügyeletes felsősök ellenőrizték, hogy van-e lábbelije, amikor belép az iskola bal oldali, fiúknak szánt bejáratán. De hiába volt minden szigor, ellenőrzőkönyvbe írás, szülőberendelés, amint az osztályunkba ért, a pad alatt lerúgta a lábáról a kényelmetlen jószágot. Nos, két nappal a fent említett események előtt, október 24-én pont őérte jött be az osztálytermünkbe tanítás közben a bátyja. Azt mondta tisztelettudóan a tanító néninknek, hogy most azonnal hazaviszi az öccsét. Egy kukkot sem értettünk az egészből, illetve meg voltunk győződve arról, hogy ez is csak egy cipőügy lehet. A báty még suttogott valamit zavartan… Egyre feszültebben vártuk a fejleményeket. A hetesnek kellett átvennie a „rendet”. Krétával a kezében állt felénk fordulva a tábla előtt, s már a hangosan levegő után kapkodók nevét is felírta a rendetlenkedők címszó alá. Aki bal kezét a háta mögé, jobb mutatóujját a szája elé tette, annak nevét a száraz szivaccsal lekaristolta onnan. Hosszú várakozás után kisírt szemmel toppant elénk a tanító néni, s – rendkívüli tanítási szünetre hivatkozva – mindenkit hazaküldött. Volt, aki sopánkodott ezen? Hát persze, hogy nem! Elfelejtettük még az ebéd előtti rongylabdás focit is az evangélikus templom mögötti homokos téren. Rohantunk haza a nagy újsággal. Hat osztállyal előttem járó nővérem már rég otthon volt. Senki sem volt kíváncsi a hebrencs beszámolómra.

Napokig különös csend volt a házban. A felnőttek suttogva, tőmondatokban beszéltek. A kártyaasztal közepén egy férfizsebkendőre rakták a gyűrűt, órát, nyakláncot, az átellenes sarkokat összekötötték. Úgy nézett ki, mint a vásározók batyuja, kicsiben. Dédi a füles piaci kosárba készített ennivalót. Az előszoba ajtaja mellé tette, kék kockás abrosszal takarta le. Megéreztem, a nagy kutakodó (előttem karácsonyi ajándék sem lehetett titok, minden zugát úgy ismertem a lakásnak, mint a tenyeremet), hogy ez esetben nem kíváncsiskodhatom.

Anyám folyton azt ismételgette Apámnak: Te pedig nem mégy sehova! Ezt én nemigen értettem, mert a boltokban mindig Apám vette meg a legszükségesebbeket, bár előtte én álltam a kígyózó sorokban, míg fel nem váltott.

Október 26-án tehát Nyíregyházát is elérte a pesti forradalom szele. Szünetelt az iskolai tanítás. Az emberek a fővárosban történteket a rádióból hallották, de a helyi eseményekről a szomszédok között futótűzként terjedő híresztelésekből értesülhettek. Mintha sejtették volna, hogy a proletárdiktatúra helytartói városukban is körmük szakadtáig ragaszkodnak majd a nagy egyenlősdiben nekik kijáróelőnyökhöz, s a jogtalanul birtokolt hatalmukat tűzzel-vassal megvédik.

A néhány száz fős tömeg a kozák lovas szobrához ment, ahol teherautó segítségével ledöntötték Pátzay Pál szobrász alkotását. A szomszéd nagyfiú büszkén mutogatta a zsákmányolt nagy súlyú lófarkat. Volt is nagy riadalom a békességet mindennél többre becsülő családunkban.

A szovjet határátkelőt Debrecennel és Pesttel összekötő négyes főútra nézett a szobaablakunk. Ebben az időszakban nappal is bespalettázva. Ha felnőttek nem látták, én bizony egy szárnyát kihajtottam, bámészkodtam a széles párkányon könyökölve. Előbb Záhony felé mentek a tankok s a katonákat szállító leponyvázott teherautók, majd néhány napra rá jöttek visszafelé, tudhattuk, hogy Pestnek. Az utcai hálószobából átcuccoltunk a konyhába. Apám a nagy szabóasztalon vetett ágyat, nővérem az összefordított két fotelból s a közéjük tett hokedliből álló hintóban aludt, én Anyámmal egy rozoga sezlonon. Éjjel-nappal szólt, zúgott, recsegett a rádió.

„A kommunisták, a szovjetek segítségével leverték és vérbe fojtották a magyarok szabadságharcát, de a szabadság két hete megmutatta a nemzet erejét, hogy mire képes, ha a függetlenség visszaszerzése a tét. A szovjet katonai beavatkozás és az elmaradt nemzetközi segítség miatt a harc végül elbukott, de mindig emlékezni fogunk rá. Elmondjuk a gyermekeinknek és az unokáinknak: miért nyomorította meg az embereket a kommunista diktatúra, s hogy miért voltak hősök az ’56-os fiatalok. Azt is elmondjuk, mit jelentett a forradalom leverését követő megtorlás, hogy mi volt az az ÁVH, hogy mi történt Nyíregyházán a Sóstói út 4. sz. alatti ház pincéiben, és mire kellett felkészülni, ha valakinek a háza előtt megállt egy bizonyos fekete autó. Elmondjuk, mit tettek a pufajkás brigádok, s hogy miért volt évtizedekig ismét csend Magyarországon. Emlékeznünk kell, és el kell mondanunk, mert sajnos egyre kevesebben lehetnek velünk a szemtanúk közül.” (Dr. Kovács Ferenc, Nyíregyháza polgármesterének 2021. okt. 22-i megemlékezése – részlet)

Kovács katáng Ferenc