„Egy ízben mégis úgy adódott, hogy kettesben ültünk a Centrál egyik „páholyában”, férjemre várva. Ez az Aranysárkány megjelente után volt. [...] nem volt jó társalgó, legalábbis én azt tapasztaltam, nem beszélt formás, kerek mondatokban, ami éppen foglalkoztatta, azt bökte ki, azon nyersen. Most is, minden előzmény nélkül ezt mondta: Novák Antal nem igazi név. – Már miért ne volna igazi név? – kérdeztem. – Nem igazi tanár neve – ismételte. Nem vitatkoztam, mivel én férjem mellett udvariasságra nevelődtem, és arra, hogy vitatkozni nem érdemes, de szívesen megkérdeztem volna, hogy hát mennyivel igazibb név Kerek Ferkó, mint Novák Antal, ki-ki a maga helyén? Megértettem, hogy mindenáron valami hibát keres írótársa sikeres művében.”

„Pedig magad mondád, s helyesen mondád: hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, amiről a nemzet maga lemondott.

Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig a 1861-iki jogalapon vél állani.

Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál, s mert minden álláspontnak megvan a maga kérlelhetetlen logikája, e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem, mi marad még feladni való a nemzet önállásából?”

„Mit nem beszél az a német / Az istennyila ütné meg! / Azt követeli a svábság: / Fizessük az adósságát. [...] Ha pediglen nem fizetünk, / Aszondja, hogy jaj minekünk, / Háborút küld a magyarra, / Országunkat elfoglalja. // Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!… / Hadat nekünk ők izennek, / Kik egy nyálra heten mennek.” (Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német)

„Babonáink megfakultak,

Csodáink elesteledtek,

Jövőink eleve multak,

Csak szégyeljük ezt a vén gyászt bevallani.”

(Ady Endre: Fáradtan biztatjuk egymást)