Nemrégiben mutatták be az Országos Idegennyelvű Könyvtárban Zalán Tibor legújabb, Istenek az árokparton (– műfajtalan könyv – mindenféle rövidprózai írások) című, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában idén megjelent kötetét. A Magyarország Babérkoszorúja díjával kitüntetett sokoldalú alkotóval (akit költészetéről, drámáiról vagy akár dalszövegeiről épp úgy méltán ismerünk, mint prózai munkásságáról) a könyv és a bemutató kapcsán Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: Két hét sem telt el azóta, hogy új könyved bemutatóján találkozhattunk veled az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. A házigazda és a kérdező szerepét – ha jól tudom, kifejezett kérésedre – Szondi György, a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút folyóirat fáradhatatlan tótumfaktuma látta el. Kik ültek még körülötted, és miért pont ők?

Zalán Tibor: Szondi Györgyöt, a magyar irodalom örökös napszámosát valóban én kértem föl a bemutató moderálására. Megvolt rá az okom. Ha ő nem ajánlja fel, nem kér rá, hogy adjak ki a Cédrus gondozásában egy prózakötetet, akkor – ismerve magamat – nem lenne ez a könyv. Évtizedes barátság és közös munka – Napút, B2-páholy – volt a garancia arra, hogy olyan ember legyen a karmester, aki mind a könyvről, mind rólam igen sok mindent tud. Velem ült a lányom, Zalán-Lipák Sára, aki a könyv szerkesztője volt (immár a második könyvemé!), de nemcsak szerkesztette, hanem kereste, válogatta, mielőtt összeboronálta a közel negyven évben szétszóródott írásokat. Alexa Károly ült harmadikként az asztalnál, aki a sokévtizedes barátságunkon túl írói munkálkodásom egyik legfontosabb kritikusa, s képes áttekinteni – folyamatos figyelmét nem tudom eléggé megköszönni – az eddig életművet. Ráadásul, első komolyabb prózai munkámat is ő jelentette meg a Régi Mozgóban. Huzella Péterrel, a Kaláka hajdani frontemberével is több évtized és barátság köt össze, közös lemezek, estek, fellépések… nehéz lenne mindent elősorolni vele kapcsolatban. Meglepő fordulat volt Varga Tamás színész szerepeltetése, neki nemcsak azért örültem, mert kiváló színész és szinkronszínész, hanem mert kezdő költő korom óta ismerem őt, hosszú ideig egymás szomszédságában laktunk az Ábrahám Géza utcában, Pesterzsébeten. Egyszóval, rendesen összejöttünk.

KkF: Juszt sem kérdezek rá, hogy már megint milyen csaliba futottál bele az idei Tokaji Írótábor egyik rendezvényén. Én igenis a kötetedre s a benne olvasható régi és új írásaidra vagyok kíváncsi. Kinek az ötlete volt ez a kiadás?

ZT: Köszönöm, hogy nem foglalkozunk Tokajjal. Mint említettem volt, Szondi úré az ötlet. A Napkút Kiadó már számos könyvemet jelentette meg (drámakötet, haiku-kötet, tárcanovella-kötet), és most, amikor eljött számára a számadás ideje, megtisztelő, hogy ismét eszébe jutottam. Meglehet persze, ő csak a Napútban hónapról hónapra megjelenő rovatom, a B2-es páholy anyagára gondolt, én úgy voltam, ha már, akkor miért ne legyen teljesebb a megmutatkozás.

KkF: Szondi György bevezetőjében így szólt: „Nem tudok olyan szavakat mondani, amelyek lefedik azt a színességet, nyelvi gazdagságot, ötletességet, rögtönözve építkezést vagy építkező rögtönzést, a szóleleményeknek és a gondolatoknak olyan burjánzását, amit e könyvnek a lapozgatása során megtapasztaltam.” Neked milyen érzés így, egyben látni közel 460 oldalon ezt a 100 írást?

ZT: Tanácstalanul mosolygok ilyen mondatok hallatán, de határozottan jólesnek. Amikor a szerkesztővel elkezdtünk dolgozni, nem gondoltam, hogy épp100 írás kerül a könyvbe, és ilyen vaskos lesz. Egy évvel előzte meg a prózakötetet a verseskönyvem (A lovak reggelije), az is tekintélyes tomus. Hát, most egy darabig nem kell mozognom ezekben az ügyekben talán. Hogy milyen érzés volt? Nagyszerű. A (nálam) elmaradhatatlan Kovács Péter grafika a kemény borítón, ennek a negatívja a hátoldalon, Szondi Bence remek tipográfiája és tördelése… Mit mondjak, újabb öröm, hogy szép könyveim jelennek meg. Remélem, a belbecsük sem marad el a választékosan elegáns külső megjelenés mögött.

KkF: Lapozgatva, tanulmányozva a könyv felépítését, szinte mérnöki konstrukcióra leszek figyelmes. Ki válogatott, s hogyan?

ZT: Zalán-Lipák Sára, a szerkesztő elképesztően nagy és érzékeny munkát végzett. Amikor az összes szerepeltethető novella a birtokában volt, három nagy kartonpapírra ragasztotta fel a – a mennyiség számomra csak később derült ki! – a száz-száz cetlit, különféle, csak általa ismert és érthető konstellációkban egymáshoz. A nyomozók cetliznek így várostérképeken, közelebb és közelebb kerülve a gyilkoshoz vagy a tett színhelyéhez. Mindhárom kartonlap más és más rendszerbe rakta az írásokat, és annyira izgalmas és fontos-pontos volt mindhárom, hogy nem tudtam eldönteni, melyik is lenne a legjobb, legérdemesebb. Annyi bizonyos, hihetetlen finomsággal és figyelemmel szerkesztette, rendezte egymás mellé, hozta egymással viszonyba az egyes írásokat, illetve a fejezeteket. Nagyon hálás vagyok neki ezért! Mérhetetlenül több, mint amire én önszerkesztőként képes lettem volna.

KkF: A fejezetcímek sem akármilyenek: Út Pangeába; Pangea homokján felejtett lábnyomok; Rajzok Pangeából; Tűnődések Pangeán; Pangeát elhagyják az angyalok. S ezt a szuperkontinenst emlegető tagolást úgy a kétszázadik oldal táján megtörik Pál úr történetei. Kérlek, mesélj e különös címek s a besorolás keletkezéséről!

ZT: Ez igazán a szerkesztő asztala, és neki kellene erre válaszolnia. Amikor címet kerestünk a könyvnek, valamiért az asztalra került ez a Pangea-dolog, ami épp akkor foglalkoztatta Sárát. Szerkesztése során rengeteg címötletet küldtem neki, Pangeát bevonva a szókapcsolatokba, de végül teljesen más címet adott a gyűjteménynek. Amikor rákérdeztem, honnan vette a címet, azt mondta, valamelyik pengeás küldeményemben találta, kakukktojásként, ami nyilván meglepett, mert nem emlékeztem rá. Pangea a szuperkontinens, az egyetlen, a még egységet megképező földi mindenség volt. Csak volt. Ennek a szétesését, jelesen, az egységnek, az egyetlennek mint közösnek az örökre megszűnését jelenthetik, jelentik be a fejezetcímek, más és más formában és intenzitással.

KkF: Alexa Károly kritikus, irodalomtörténész az utolsó fejezetben található, pályatársakról szóló írásaid kapcsán szarkasztikusan jegyezte meg rólad, hogy tudja, a tárcákban megjelenő írók, költők egy része nem volt közeli barátod, de „olyan elképesztő érzékenységgel, megértéssel beszél róluk, hogy az ember azt kívánja magának, jó lenne bekerülni a következő kötetbe. Sajnos, ehhez előbb meg kellene halni, amit persze semmiképpen sem kívánok.” Te pedig – kommentár nélkül – bölcsen somolyogtál a bajszod alatt. Megosztanád velünk, mi járt akkor a fejedben?

ZT: Zavarban voltam. Mindig zavartan tűnődöm magamról, ha jókat mondanak rólam. Az Arany János-i „gondolta a fene” járt az eszemben. Meg az, hogy ilyesmit csak az mond, mondhat ki, mer kimondani, aki nagyon jól ismeri nemcsak a szövegeket, hanem a szövegekkel megcélzott személyeket is, és az elmondottakat, azok hitelességét magában ellenőrizni képes. Nekem büszkeség és öröm mások barátsága, érdeklődéssel, és megértéssel próbálok mindenkire figyelni. Amikor ezt valamilyen formában visszakapom, akkor meglepődöm rajta, mert nem vagyok hozzászokva. Alexa tudvalévően nem kimondottan udvarias ember, ha szakmai kérdésekről van szó, olykor emiatt kapcsolatokat, barátságokat is képes elrontani, így el kell hinnem neki azt is, ha jót mond valamiről, valakiről, akár még rólam is. Kétszeres öröm és megtiszteltetés tehát, ha értékeli a szándékaimat, és belát azok mögé.

KkF: Egy-egy új kötet kézhezvétele megelégedéssel vagy szomorúsággal tölt el? Serkent vagy lebénít? Volt már olyan, hogy édes semmittevéssel lóbáltad a lábad a manzárdszobádban?

ZT: Megelégedés? Bizonyára volt. Szomorúság? Persze, hogyne, az is. Aki ilyen vaskos prózakötetet ad ki, az már nem mai gyerek – de talán még a kor gyermeke. Azért is szomorúság tölt el, hogy képtelen vagyok elolvasni a megjelent könyveimet, és sajnálkozom, hogy milyen szép és milyen ingerlő, és számomra mégis haszontalan már. Az édes semmittevés csak vágyakozás lehet számomra, jóllehet, meg tudnám tenni, beleférne az időmbe, de valami hajt belül, hogy nem szabad leállnom. Talán attól félek, ha leállok, hirtelen megöregszem vagy egyszerűen meghalok. Tényleg, jutna joggal az eszembe, mire föl vagyok, ha csak a semmire!

KkF: Rácz András a Magyar Nemzetben megjelent tudósításában a következőket írja kötetedről: „Korrajznak talán kicsit sok, hiszen a negyven esztendőt átfogó prózaválogatás korszakokon, rendszereken ível át, életrajzi tükörnek meg talán kicsit kevés, hiszen négy évtizedet felölelő gyűjtemény Zalán Tibor esetében szerencsére elég távol van attól, hogy biográfiai összefoglalónak láthassuk.” Öregszünk. Gondolom, ezt magad is észreveszed, amikor az unokáid játékosan lerohannak. S ez a Rácz féle összefoglalósdi nem is olyan rossz ötlet. Nem készülsz véletlenül valamiféle tematikus könyvsorozat – drámák, versek, novellák, „levelezések” stb. – összeállítására?

ZT: Isten ments, hogy bármiféle összefoglalósdival törődjem! Az már a vég, amikor valaki összefoglalja még életében az életét, maga gondoskodik magáról és az utókoráról. Persze, ez lehet ízlés vagy megfontoltság kérdése is, maradjunk annyiban, hogy én nem vagyok ilyen. Ha érdemes, hogy kontextusban maradjak, az elpatkolósdi után majd összerendezi valaki a művet. Ha meg nem érdemes, akkor miért is kapaszkodnék nemlétező önmagam után! Tematizáljon más, engem szégyennel töltene el, ha így tennék. Öregszünk, persze, hogy öregszünk, senki sem fiatalodik, én sem. De sok mindenben lehet ellene menni a test menthetetlen pusztulásirányának, az agy idő előtti vagy idejében várható kifáradásának/kiszáradásának. Sokat kell fiatalok között lenni, érezni a fiatalság érzetét, oda kell figyelni rájuk, el kell fogadni a társaságukat mellérendelő viszonyokat teremtve velük, nyitottnak kell lenni feléjük és számukra. Ezért szerettem tanítani, voltak fontosak számomra a mentori megbízatások. És nem ismerni el, hogy még az életemben kész lehet a leltár – lám, aki ezt egykor leírta, milyen tudatosan tragikusan végezte! Levelezést említettél? Régebben megtörtént, hogy a teljes levelezésemet és az összes addig őrizgetett kéziratomat, szó szerint veendő, kidobtam a kukába. Megvolt rá az okom. Nincsenek leveleim, nincsenek kézirataim, nem lesz levelezésem. Az unokák meg csak gyomrozzanak tovább, Zizinek és Zazónak kedvvel – de egyre fogyóbb levegővel – mondom, amikor ököllel vagy térddel, szeretetből beleszállnak a gyomromba: a beton nem törik, legfeljebb reped. Épp nem az öregedést, öregséget juttatják az eszembe így az onokák. Tartom magamat!

KkF: Gratulálva mostani könyvedhez, kíváncsian várjuk a következőt. Jelenleg min dolgozol?

ZT: Felezőszonetteket írok. Ezt a formát egy évvel ezelőtt találtam ki magamnak, mások szeretik, jó a visszhangjuk, kedvvel csinálom. Romániában hamarosan kötet készül egy részükből, írom őket – vagy ahogy privátban mondani szokták –, írogatok. És nagyon dolgoznom kellene a Papírváros lassúdad regényciklusom ötödik, befejező kötetén – négy már elkészült az elmúlt negyedszázad során. De még nem dolgozom rajta vagy vele, gyűjtöm hozzá az erőt és az elszántságot. A következő könyvem egyébként már a nyomda tájékán szédeleg, a tervek szerint meg fog jelenni még idén, Királylányok nagy könyve (nagykönyve?) lesz a címe, a Cerkabella Kiadónál és az eddig megjelent összes – azaz negyven – királylányos mesémet tartalmazza.