Halmai Tamás írása Asperján György Szonettek az ittmaradókért című kötetéről

„A vers: ne legyek a létnek szokatlan.”
(73.)

Megejtő a cím informatív altruizmusa. Nemcsak poétikai hírt közöl, de a kötet fő szándékát is magába sűríti. Olyan szonettek sorakoznak Asperján György kötetében, melyek nem egyszerűen az utókornak, de az utókorért emelik fel szavukat. Tapasztalati ráismeréseket nyújtva át, aggodalmas intést fogalmazva meg, a gondolkodó szépség mintázatát kínálva föl mércéül, hagyatékul.

A 268+2 jobbadán cím nélküli, csupán számozott vers ciklusokba sem kéredzkedik: az egyszerűség, egységesség és egyöntetűség jegyében egyetlen hatalmas vallomásfolyamot olvasunk – mely számvető, létösszegző versnyelvi magatartást és búcsúzásra berendezkedett bölcselkedést egyeztet össze.

Az anyagot két dőlt betűs vers fogja keretbe; az első a világot fenyegető kataklizmával, a második a beszélőt bélelő gyásszal foglalkozik. S jóllehet apokaliptikus távlatot lobbant a nyitány, a kifejlés nem létdepressziót hárít az emberiségre. Ettől mély lelki felelősségtudat, valamint a választott verstípus megtartó szépsége tanácsolja el a beszélőt: a szerelem páros lelkiismerete és a szellem önvizsgálati szigora öltöztet itt higgadt formába kételyt, riadalmat, elhűlést. (Példákkal: a „Szívemhez hozzászokott az idő” [223.] szubjektív állapotát a „félelmem egyetemes” [224.] etikai kollektivizmusa egészíti ki – ám a végső szó a szavaké: „A kint széthullót tapasztom szavakban” [234.].)

A szonett – míves és patinás alaktani történelme folytán – szinte mindig a kiérlelt költészet önfelmutatása. Ezzel függhet össze, hogy igen gyakran az időskori önreflexiók versbeszéde folyamodik e poétikai keretezéshez. Az alaktan ezúttal is tudomástól dús: a shakespeare-i szonettforma petrarcai rímképletekkel ritka megoldás. Asperjánnál az összegző hajlam formanyelvi jelzete, egy teljességre nyitott hagyománytudat megmutatkozása.

Elégikusan tragizáló tónus (szeretetlenség és önvád József Attiláig visszamutató traumája – vö. „Bevallom: fájok” [200.]), gyakran indulatos-keserű szólamok s mindvégig elvont-fogalmi körökbe rajzolt belátások és sejdítések lakják a könyvet – melyeket alanyi hitel és gondolati érvény erősít meg versről versre.

„Minden elmozdult…” – olvassuk a diagnózist; s ugyanott a kettőként lakozás mentsvárát is fölmalterozza a versbeszéd: „…szeress erre szántan, / vagy akárhogy, gondját rád bízom immár” (1.).„E huszadik századi középkorban / se szent, se bűnös, csak ember ha voltam” (2.) – folytatódik a számadás, civilizációkritikai éllel, önértelmező mértéktartással.

A lírai én nemcsak sorsa alanya: a kozmosz polgára is. Ez szemhatárát és szókészletét ontológiai dimenziókba tágítja: „Nem csak a nyárfák, a szende Tejút / is belehonosult a tarka képbe” (4.); „Galaxisok meglódult céltalan / száguldása, s szemem alatt a ráncok, / az utas-lét, mely bennem felviláglott, / s minden sejtő üstökös – a szavam” (12.). Jellemző, hogy még az elmúlás képzete is galaktikus filozofikumba mosódik át: „Nyújtózom majd, ha nem leszek sehol, / s elérhetetlent már kedvtelve vágyom. / Leszek majd könnyű, a semmi sodor” (71.); „Kár, hogy a Földön meghalni szokás” (200.).

A páros létezés élménye, a „tája nincs szerelmi fény” (54.) időtapasztalatot is átír, érzelmi kondíciót is fölforgat: „Nincs lét előtti, utáni idő, / csak a karolás van, s mi benne árván. / Minket a halhatatlanság kinő” (19.); „Mert létezel, én sírni akarok” (48.) (vö. „lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz” – Pilinszky: Azt hiszem); „Mert szeretsz, a lelkemnek tája lett, / az idő visszatér hozzám csapongva” (96.). És rendre világűrré cizellálja a teret, ha a kedves is helyet alapít benne: „Voltunkkal a fény a tág űrt betölti” (50.); „A kavargó mindenségből születtél, / ébred az anyag boldogsága benned […] Mi együtt túlélhetjük a halált. / Szárítkozik emberség, szerelem, / s időn túlra felszáll veled, velem” (112.); „A Föld se moccan, ha fogom kezed” (134.). (Vö.: „A Föld se moccant, csak voltunk szabott / rendünk szerinti léttel elhadarva” [163.] – ez a hol motivikus, hol szövegszerű kapcsolódás a versek közt alapvető benyomásunkat igazolja: egyetlen nagy közlés tagolódik itt szonettnyi lélegzetvételekre.)

Egy ars poeticát egészében idemásolok; a definíciósorozat érdekessége, hogy miközben sorról sorra hallatlanul lényegi meghatározást ad a versre, az új és új megfogalmazásokkal mintha pontosítaná, kiegészítené magát a szöveg; azaz – saját alapjait számolva föl – a végső értelem elérhetetlenségét, kimondhatatlanságát tanúsítja. (Ki)fordított olvasatban persze épp ellenkezőleg, a költemény beláthatatlan sokszínűségét ünnepli e tizennégy nekirugaszkodás:

73.

A vers: el ne vesszek a zűrzavarban.

A vers: veletek köztetek vagyok.

A vers: létté-társult atommagok.

A vers: az egész létezés szavakban.

A vers: igazolvány – ide szakadtam.

A vers: nem lehetek letagadott.

A vers, amit tenni megadatott.

A vers: ne legyek a létnek szokatlan.

A vers: a Földön hazataláljak.

A vers: veszte a kísértő magánynak.

A vers: értetek felsebzett öröm.

A vers: el ne bújhassak, hogyha kellek.

A vers: fogamzás, utolsó lehellet.

A vers, hogy én is voltam, köszönöm.

(Megjegyzendő: a költészeti önreflexiók oly hathatósak a kötetben, hogy jószerével a transzcendens létbizalmat is a nyelvi-poétikai világteremtés lehetősége állítja elő – e példában nibelungizált alexandrinná terjesztve ki a drámai jambust: „A túlvilág az anyag vakult, puha csöndje, / mely belőlünk fakadt lobbanva gyenge szóra, / ébredve a langyos, vélt örökkévalóra, / és elröppenve szólalatlan mindörökre” [175.].)

„Teljességem voltál”, súgja a (Feleségemnek) című vers zárszóképpen. Ez a „volt” bomlik ki a kötet lapjain; egy fölmért élet és egy átgondolt világ talál időlegesen örök otthonra a költészet magaslatain – és katakombavilágában.

A kötet templomi fölépítményében „a ráció és a hit gyertyái égnek egymás fényét megtámogatva”, mondja Szabó T. Anna érzékenyen szabatos fülszövege. Ritka, talán egyre ritkább ez az együttállás: kiváltságos szellemi tett, ha tudati és természetfölötti belátásokat összeboronáló esztétika születik („napnál kell követnünk árva holdat”, összegez a 191. darab). A Várkonyi György tervezte borító stilizált Krisztus-alakzata (Czinke Ferenc szuggesztív grafikája) mindehhez a fájdalom evidenciáját költi hozzá. De mi vezetne gyógyuláshoz, ha nem a sebek?

(Kocsis Kiadó Zrt., 2022)