Nézd, ez vagyunk: kinyíl minden feléd,
mert boldogság vagyunk mi legkivált.
Mi egy állatba vér volt és setét,
az nőtt bennünk lélekké és kiált,

mint lélek. És hozzád kiált, beszél.
Te az arcodba lágyan fölveszed,
mint tájad: nincsen benne szenvedély.
S ezért azt hisszük, hogy nem is neked

kiált ez itt. Ám, mondd, van-e nekünk,
kiben mi ily egészen elveszünk?
Tudnánk-e másban, jobban, szebben élni?

Mivélünk elmúlik a végtelen.
De légy te száj, hogy halljuk is zenélni,
te Minket-Mondó légy te: légy jelen.

(Kosztolányi Dezső fordítása)