Halmai Tamás írása Kalász Márton Virrasztó – távol című verseskötetéről

„A szépség lelke a distancia.”
(Simone Weil) 

„istenhez fakul a távolság”
(Hegedűs Gyöngyi)

„Meditatív intellektualizmus” és „metafizikai szabadságélmény”: Zsille Gábor szerkesztői fülszövegének megállapításai szabatosan írják le a kései Kalász-líra szellemi természetét; s a nyelvi-poétikai eredetiség nevesítésével is egyetérthetünk: „Az önkényesen alakított szórend, a töredezett mondatszerkezet a posztmodern jelentésszóródás példatárává teszi e verseket.” E poétikai kultúrát a költő a nyolcvanas-kilencvenes években kísérletezte ki, azóta finomodott, gazdagodott, teljesedett szinte egy második életművé a – népies eredetvidékről indult – œuvre-ön belül. Enigmatikus közlésmód, fogalmi vallomásrend és töredelmes nyelvtan tizennégy hosszan elnyújtott – még éppen jambusi – sorban, melyeket gyakran páros rímek pántolnak össze: a Kalász-szonett a gondolati-metafizikus költészet egészen egyéni változatát testesíti meg.

Első, óvakodó pillantásunk a borítófotóra esik. A panelház fölött-mögött megkerekedő hold nem kilátástalanul komor, inkább túlvilágian sejtelmes színbe vonja az anyagot; az éjszakai szcéna a versekben sem pusztán az emésztő magány, hanem az éltető ráeszmélések közege is. A közeli gyász és a közelítő saját halál kettős árnyékában a beszélő mihez is folyamodhatnék? A nyelv és a költészet fényeihez („s e nyelv / naponta ellát, háláljuk a napi lelkierőt s tartó önérzetet” – Köztünk), baráti viszonylatok („vált ennyi derűnk, ránk fért kis barátság” – Barátság, éppen) és közösségi létszerkezetek („a teljes életünk kérhet s adhat egymásnak, érvényes szóval kifejezhető, / magyarázatot […] társaink adnak erőt” – Mindannyiunk) delejéhez, nem utolsósorban pedig transzcendens biztatások tudomásulvételéhez („én Istenem, mi általad viseltetünk” – Istenem, szólnék).

A hatvan költemény két ciklusban helyezkedik el, ezek föliratai („még közösség” – „innen már magány”) a búcsúvétel méltóságát nyomatékosítják – mely a címadó darabban is a „megvált mosoly” filigrán ünnepére int, a „fontolva bízzunk formában” életre szóló szakmai ethoszát leheli, s „a nappal idehűlt létgondja” tapasztalatát nem kopár teherként, hanem fajsúlyos kincsként nyújtja át. (A Virrasztó – távol kifejezés már magában is világokat fog össze, a gondolatjel elválasztó-tágasító szerepéből az értelmes múlás sötétségét és a jelek messzehangzó tartalmait egyszerre bontva ki.)

A többnyire mondatnyi verstest, az aprólékosan központozott, felsoroló-megsűrítő retorika lassú olvasásra hív, a grammatikai rendhagyások és a hapax legomenonok szótagról szótagra meglepnek, az érthetőség határán átizzítva kényelmes reflexeinket. Egy-egy verset-verstémát több változatban is fölajánl a kötet; de mindahányszor és mindvégig a kulcsszónak tetsző szép (avagy szépség) vonzásában alakítja konfessziós hajlamait: „a szép segít – nos, érték” (Emlék – rég); „egymást éltő szép életünk” (Estóra); „járulni az elmék új szép gondolatához, járulva a tiszta utat” (Út); „a szebbé vihető gondolat távlattá térül” (Elégia [2]) stb. A szó, a hang, a beszéd teremtői munkát folytató képességet mutat; s nemcsak a társas földi viszonyokat, de az emberen túli létezőket is hosszan megbecsüli: „egymás hangjába költözünk” (Mit tudok); „hallásunk elért szava, hangozva – a szeretet” (Tájkönyör); „mondana értünk a szél imát” (Nyugtalan valónk); „rózsánk vérszíne: lény-tudató” (Búcsú Mártától). Így, a szavak és a társak hálózatos jelenlétében sikerülhet kinek-kinek eljutni „egy varázslatos hegyoldal diadaláig” (Tájkönyör); megtapasztalni a „testöltő vigasz” (Könny) személyre szabott csodáját; s misszióként elfogadni a részvétel köteles jogát – munkában, örömben, világban: „magányunk gondonként hisz szolgálatot” (Zárórím).

Bár a mai fiatal irodalom jellemzően a szabadverses megszólalás útjain közlekedik (eseti érintkezésben a slam poetryvel), alaktani játékra is találunk maradandó példákat – igaz, inkább idősebb korosztályok műhelyeiben. A kortárs szonettkultúra gazdagságát aligha kell ecsetelnem; a műforma történeti áttekintése és elméleti összefoglalása legfrissebben Pataky Adrienn monográfiájában (A hangzatkától a szonettkoszig. A magyar szonett történetéről és nagy pillanatairól,2021) lelhető föl. Bertók Lászlótól Markó Bélán át Tandori Dezsőig legjelesebb költőink hangolták saját versnyelvükre a szonettet; legutóbb például Báthori Csaba két nagy vállalkozása (Elemi szonettek, 2013; Melankólia, 2017) győzhette meg az olvasót e nyolcszáz éves verstípus eleven lehetőségeiről.

Megilletődve hajtjuk be a könyvet: mire az olvasók kézbe vehették, nekrológot is csatolt hozzá a sors. Kalász Márton (1934–2021) nagy életművet hagyott hátra: ilyen súly alatt könnyebb lesz élnünk.

(Magyar Napló, 2021)