Részlet Rolf Hermann elbeszéléskötetéből

Csengő hordalékkavics

Egyetemista koromban Bern egyik belvárosi kerületében laktam, nem messze a délkeletre fekvő Thuni-tóból eredő Aare folyótól, amely a hegyoldal kiugró részén létesített óváros körül vett egy szűk kanyarulatot. Nyáron, ha szabad időm volt, és ha a folyó vize elérte legalább a tizennyolc fokot, úszni mentem. Ritkábban egy barátommal. Gyakran egyedül.

Fürdőnadrágban és pólóban, hónom alatt egy törölközővel indultam útnak. Behúztam magam mögött a tetőtéri lakásom fából készült ajtaját, majd lesétáltam négyemeletnyi lépcsősoron, keresztülvágtam a berni utcák számomra különösen idegen nyüzsgésén, leereszkedtem egy vad bozóttal sűrűn benőtt lejtőn, átgázoltam a völgy alján – ösvényt keresve az egykori gázművek melletti lyukacsos, okkersárga fűcsomókkal benőtt aszfalton –, míg végül elértem a folyót.

Emlékszem, hogy egyszer a bicikliút szélén állva percekig bámultam a kékeszöld, a part közelében vélhetőleg lomha, de a folyó közepén gyorsan tovasikló vízfelületet, és hirtelen egy másik folyó partján láttam magamat – gyermekkorom és fiatalságom folyójánál, a Rhone partján. Ez az, amelynek forrása légvonalban csak pár kilométerre van az Aarétól, és Wallis német nyelvű részén Rottennek hívják. Azon a helyen nőttem fel, ahol a Rottent felduzzasztják, majd vizének egy részét energiatermelés céljából egy csatornán keresztül az alumíniumkonszernbe vezetik.

Tízéves lehettem, apámmal hazafelé tartottunk, és az autóval éppen a duzzasztómedence hídját szeltük át, amikor egyszer csak, a semmiből, a levegőt tompa csapásokkal felkavarva, egy helikopter repült a nyári nap elé. A Subarunk oldalsó ablakából láttam, ahogy a napfényben csillogó jármű egy hatalmas, fémkötelekre erősített tartályt ereszt a vízbe, majd rövid idő múlva ismét felemelkedik, és egy általunk nem látható helyre repül.

Hazaérve apám és én rögtön kiderítettük az oltási munkálatok okát. Pár kilométerre felfelé a folyón, baloldalt, egy egész hegyoldal állt tűzben. Gyorsan

kiszálltunk az autóból és bementünk a házba, ahol anyám két fiútestvéremmel együtt már az erkélyen állt, és félig érdeklődve, félig elhűlve a szörnyű látványt bámulták. Apám egy távcsövön keresztül kémlelte a csaknem az égbe nyúló, óriási tűzhullámokat, közben pedig a munkálatokat kommentálta. Jelentette, hogy hány helikopter köröz az égen, hogy pontosan hol állnak a környező települések tűzoltói, és hogy mely területekre terjedtek ki a legkönyörtelenebbül a lángok. Sőt, még a minden irányba menekülő állatokat is felismerni vélte: rókákat, zergéket, kőszáli kecskéket, szarvasokat és őzeket. Látta, ahogy egy őz bukdácsolva, hanyatt-homlok inal a hegyoldalon a Rotten felé, amely azonban a sok olvadó víznek köszönhető magas vízállása miatt aligha tudott menedéket kínálni.

Már nem tudom, meddig álltunk aznap este az erkélyen. Időközben több hétig tartó napi rituálévá vált számunkra, hogy figyelemmel kísérjük a meredek terepen nehezen folyó oltási munkálatokat. Ahogy az újból és újból fellángoló parázs két méter mélyen az erdő talajába ágyazódott, úgy ásta belém magát az a jelenet, amit apám a távcsövön keresztül látott, hogy végül éjjelente álmaimban is visszatért. Állok a Rotten bal partján és nézem a bömbölő őzet. Magánkívül rohangál fel és alá a szemben lévő parton, egyik patáját a vízbe helyezi, visszahúzza, majd ismét bömbölni kezd. Mögötte lobogva ég az erdő. Közöttünk a Rotten egyre hevesebben visz magával mindent, ami az útját állja: fatörzseket, sziklatömböket, hídpilléreket. Amikor a helyzet egyre kilátástalanabb lesz, tüzes szikrák peregnek az égből, és egész nádasok válnak a lángok martalékává, az őz új lendületet vesz, élesen bömböl még egy utolsót, és a feltornyosuló hullámok közé veti magát. Kétségbeesetten nyújtom ki mindkét karomat, de egy homokkal és sárral teli hullám már magával ragadja az állatot és ide-oda rángatja.

Egy műanyag labda után futó kutya ugatása zökkentett ki az ábrándozásomból. Eltelt néhány másodperc, míg az Aaréban úszó és a látóteremben felbukkanó és eltűnő embereket már nem vízben sodródó farönkként vagy egyéb uszadékként észleltem. Enyhe bódulatban pakoltam le a cuccaimat, és egy szál fürdőnadrágban sétálni kezdtem a folyóparton az árral szemben, majd egy, az állatkert közelében álló, alacsony híd korlátjára másztam és beleugrottam a vízbe.

Alámerültem a folyó erős sodrása által hordott kövek és kavicsok csengésébe, zörgésébe, csörgedezésébe, zümmögésébe, csörömpölésébe, surrogásába és halk

zúgásába. Úgy tűnt, mintha egy ezerhangú elektromos kórus csendülne fel a mélyben, ami minden bizonytalanságot a közvetlen érthetőség legcsengőbb hangján tesz bizonyossá.

Azóta több mint két évtized telt el. Lassanként úgy tűnik, mintha én is csengő kavicsokat görgetnék magam előtt. És ha a véletlen is a kezemre játszik, a kavicsok vetemedhetnek, egymásra rakódhatnak, és talán még az is megtörténhet, hogy néhány kő kiemelkedik a víz felszínéből, és egy képzeletbeli, ideiglenes menekülési útvonalat képez, ami megmentheti a bömbölő őzet a pokoltól.

(Napkút Kiadó, 2022; fordította: Szanyi Ildikó)