Ki fogsz nevetni, amikor most beavatlak egy nagy titkomba. Alighanem a legnagyobb csodálattal, rögtön a könyvespolc után, ha belépek valahova, én mindig a spájzokat vizsgálom meg, már ha vannak. Sajnos a spájzok is elkezdtek eltűnni a háztartásokból. Hálás vagyok a háziasszonynak, ha főzés közben melléülhetek, s várom a pillanatot, amikor eszébe jut valami, kiugrik a konyha mögötti kicsinyke helységbe, s engem is magával invitál. E pillanatok azok, amikor legalább annyit megtudok az itt élőkről, mint amikor könyveiket nézem végig, vagy beszélgetek velük. Legjobb percei egy-egy vendégeskedésnek, amikor a házigazda vállamra teszi kezét, s a hátsó kis épületbe hív, ahol szép üvegből pálinkát tölt. Ilyenkor csak úgy iszom magamba ezeknek a helységeknek az atmoszféráját. Mindent elárul a ház asszonyáról, hogy vannak-e szépen elrakott lekvárok, lecsók, padlizsánkrémek a polcokon, s külön csodálattal tölt el, amikor a polcok nemcsak úgy nyersen állnak, hanem papírmasé csipke van végigfuttatva rajtuk. Sokat megtudok a ház gazdájáról, amikor látom a kolbászokat és sonkánkat lógni, katonás sorrendben, a különböző pálinkákat és borokat egymás mellett, s megtisztel, hogy bizalmába avat. Mindegyik spájz más, máshogyan szerveződik, más a szép benne, mégis, én látok valami élelmességet, előrelátást és szenvedélyt, ha egy spájzba lépek. S látom benne hazám történelmének nem múló tapasztalatát, a katasztrófák sorát, amelyet valahogy csak túl akartak élni az emberek.

Mert a spájz az élet nagy kérdéseit nem oldja meg és semmi váratlan elől nem véd meg, mégis méltatlanul le van sajnálva egyes körökben. Azt hiszem, tudom, mire megy vissza ez a spájz-szkepticizmus, s miért nem értékelik eléggé, hogy az embernek spájza lehet. A járvány, a háború, az infláció és a világban tapasztalt különböző krízisek az embert mindig is egy olyan spájz-szemlélet felé tolták, amely inkább mánia.

Belépek nyolcvanesztendős öreg barátom kis spájzába, s büszkén megmutatja, hogy van egy bödön zsírja, harminc kiló cukra, két rekesz pálinkája, negyven adag töltött káposztája lefagyasztva, s hozzáteszi: „háborús gyerek vagyok”. Aztán próbálok neki arról beszélni, hogy ettől a háborútól mindez nem védhet meg, s az örök életet aligha biztosítja, de látom, hogy neki ez valamiféle különös biztonságot ad. Nem sokat jelentenek neki Hamvas Béla sorai: „Az egész emberi sorsot leegyszerűsíteni a kamraszükségletekre és a táplálkozásra, itt megtenni a kellő intézkedéseket és abban az illúzióban lebegni, hogy most már minden jól van. A legjobb lenne bombabiztos spájz, ahová be lehetne zárkózni és csak akkor kijönni, amikor a békét aláírták. Ez lenne az élet maradéktalan megoldása. Ez jelzi, hogy a háború kitörése pillanatában az emberiség hol állt, mit gondolt, mit érzett, milyen Hatalmakat szolgált és milyen életet élt.” Hamvasnak ez a sokat idézett, A háború nagysága és az ember kicsinysége című esszéje, melyben a frontkatona háborús élményét és az anyaországban maradt emberek spájzösztönét szembeállítja, tipikusan olyan írása, amely mellé nem árt odarakni kontextust, kort, sőt akár kritikát is. Előszeretettel idézik ezt olyan körökben, ahol intellektuális álfölényben szeretnek tetszelegni az egyszerű emberek felett, akiknek őszinte vágyai, félelmei ésösztönei vannak – mégis érdemes nem elfelejteni, hogy a spájz az élettől nem véd meg, de lehet, hogy mégis van valami értelme. Meg aztán Hamvas amennyire kinevette az ősi spájz-ösztönt, annyira maga is „spájzolt”, de erről írtam másutt. Alighanem más a spájz szerepe a háborús-pszichózis közepette, és más a békében. Lehet, hogy más egy kicsit a spájz minden háztartásban, de lényege azonos. Valahol ebben is az arany középutat lenne jó megtalálni.

Számomra a spájz, mint a legtöbb dolog, mindig is esztétikai kérdés volt, s a spájzokat, akár nagymamámnál, akár barátnőmnél láttam, mindig úgy csodáltam meg, mint egy-egy kiállítást. A különbség itt az volt, hogy ezt a kiállítást meg is lehetett kóstolni. Az ember különösen télen értékeli a spájzot, s aki még nem ment spájzba igazán kopogós hideg téli napon, hozott fel egy jó lecsót, s ütött össze egy finom reggelit, az sosem fogja igazán érteni és értékelni azt, amiről most beszélek.

A legtöbb étellel, amit elrakunk a spájzba, rengeteg munka van. A fogyasztói társadalomban élő ember kinevet, s azt mondja, olcsóbban és egyszerűbben megveszi magának a boltban, ahol hozzászokott a folyamatos árubőséghez. Hagyom, nevessenek csak rajtam, mert nem vagyok olyan biztos, hogy ez a fogyasztói társadalom nem egy nagy átverés-e, ahol az árubőségnek egy egész bolygó az ára. A spájz azonban alapvető előfeltétele lehet annak, hogy az ellátóláncokat saját otthonunkig rövidítsük. Lehet, hogy a mi spájzunkban elrakott ételekben rengeteg munka van, elsősorban a saját munkánk, hiszen amit lehet, magunk termelünk, amit nem, azt a szezonban a termelőktől veszünk, s azt készítjük el. De semmihez sem fogható az itt tárolt ételek íze. Talán azért, mert sokkal természetesebb tartósítani lekvár, csatni vagy ne adj’ isten pálinka formájában a nyári gyümölcsöket, mint tél közepén a déli féltekéről elhozni. Talán azért, mert sokkal normálisabb dolog, hogy az ember a megtermelt zöldségeiből lecsót, pesztót, paradicsomlevet, padlizsánkrémet, zakuszkát s hasonlókat készítsen, mint a világ másik pontjáról, ki tudja mivel lefújva szállíttatni magának. Talán azért, mert semmihez sem fogható, amikor az ember télen saját mézet ehet, vagy egy helyi termelőtől vásároltat nyithat meg, s aranyló, folyékony napfényt keverhet langyosan gőzölgő teájába, miközben kint lefagy a táj, s visszahúzódik az élet. Írtam neked korábban a paprikáról, s arról, hogyan termelem és készítem a saját fűszerpaprikánkat, mert az a megérzésem, hogy a paprika is csodálatos prizma-növény, amely összegyűjti a nyár melegét, a nap erejét, s ízbe és csípősségbe transzformálja azt. S amikor az ember elkészíti belőle a fűszerpaprikaport vagy paprikakrémet, netán az ecetes paprikasavanyúságot, akkor ezt a meleget és erőt zárja kicsinyke üvegcsébe, hogy télen, amikor melegségre és erőre van szüksége, elővehesse.

Tovább megyek, csak hogy bosszantsam a spájz-szkeptikusokat: ha tehetném, országos spájzszépségversenyt szerveznék, s alighanem soha többet nem tudhatnék meg erről a népről, mint amikor e spájzszépségverseny zsűrijeként sorra pontozhatnám a spájzokat. Most azonban meg kell elégednem azzal, hogy arra biztatlak: ha csak egy kis szekrényed van, kis helységed, aprócska pincéd, akkor légy szorgalmas, élelmes, előrelátó, s ne törődj azzal, hogy mások mit mondanak: legyen egy kis spájzod, rendezd be magadnak, gyönyörködj benne, különösen télen. Mint mondtam, az élet nagy kérdéseit biztosan nem oldja meg a spájz, nem fog megvédeni az elkerülhetetlentől, de segít hozzászokni a gondolathoz, hogy az előrelátás igenis jó dolog, hogy a szorgalom erény, hogy a saját magad megtermelte étel érték, s minden falat ételt meg kell becsülni, mert rengeteg munka van benne. Ezért szeretem én a spájzokat.

Weiner Sennyey Tibor