Ez egy másik viszonyrendszer ahhoz képest, mint amit a korszakos jelentőségű István, a királyrockopera üzent nekünk István és Koppány viadalán keresztül, azt érzékeltetve, hogy nekünk választani kellene két szellemi erőhatás között, s ez a választásunk egészen napjainkig kötelező érvényű lenne – vélekedik az Aranyhajú hármasok című színpadi zenés mű szerzője és dalszövegírója. Műve meggyőződése szerint az első magyar nemzeti sorstragédiánk megörökítése, amelyben a csillagvallási örökségünk elvesztésének transzgenerációs traumáját is azonosítani tudja. – Toót-Holló Tamással Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: „…aki az Aranyhajú hármasok történetére kíváncsi, megismerheti azt az alternatív történelmi históriát, ami arról szól: mi lett volna, ha az Árpádok idején a magyar királyi udvarba, ha csak részben is, a kereszténység rendjét elfogadva is, de egy istenbéke-ajánlat formájában visszatér az ősi magyar csillagvallási örökség” – olvasható az Aranyhajú hármasok című új köteted ismertetőjében. Természetes lehet hát kérésem az augusztus 20. körüli napokon, hogy oszd meg velünk az államalapítással kapcsolatos gondolataidat.

Toót-Holló Tamás: Augusztus 20-a Szent István Napja, az államalapítás ünnepe. Ezen a jeles napon egyszersmind viszont a magyar megmaradást is ünnepeljük, amelynek egyik, talán a legfőbb támasza valóban az önálló államiság volt évszázadokon át. De a magyar megmaradásnak ezen túl volt még egy másik, szintén nagyon erős támasza is: az önálló kulturális emlékezetünk, ami szintén a nemzeti szuverenitásunkat táplálta. Ez a kulturális emlékezet járult hozzá ahhoz, hogy saját, a mítoszok korába visszavezethető eredetünkre büszke népként vehettük fel és őrizhettük meg a kereszténységet a Kárpát-medencében. Sokat szokás idézni Szent István Intelmeinek hatodik fejezetét, amely a különb-különb tájakról érkező vendégek befogadásáról és gyámolításáról szól. Fenntartva a hivatkozott rész iránti elismerésünket, utalni szeretnék az Intelmek jóval kevesebbet idézett, de legalább annyira fontos nyolcadik fejezetére is, amely viszont arról szól, hogy őseink követése a királyi méltóság elengedhetetlen része. Harangozó Imre néprajzkutató hívja fel a figyelmet arra, hogy van egy látszólagos ellentmondás ebben a szövegrészben, amely valójában mégsem ellentmondás, hanem lényegét tekintve egy szépséges hitvallás az Árpád-házat alkotó Turul-nemzetség saját, még a kereszténység előtti hagyományai mellett. „A legnagyobb királyi ékesség, az én tudomásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel […] Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásában nem utánzod a korábban királykodó királyokat” – írja Imre hercegnek az Intelmek nyolcadik fejezetében Szent István. Harangozó Imre ennek a szövegrészben az értelmezésében utal arra, hogy a „királyelődök után járás” itt látszólag értelmezhetetlen ajánlás, hiszen tudvalévően Szent István volt az első királyunk. Az Intelmek nyolcadik fejezete viszont nagyon jól értelmezhető, ha úgy vesszük, hogy ez a kitétel Szent Istvánnak arról a meggyőződéséről árulkodik, hogy keresztény királyként sem más ő, mint a Turul-nemzetség uralkodója, aki nem a semmiből jött, hanem őrzi és őrizteti azt a szellemi folytonosságot a magyar ősiséggel, amit mi sem adtunk fel azóta. Ennek a szellemi értékőrzésnek a jele volt egyébként az is, hogy a magyar Árpád-kor királyai őseink táltoshitét ugyan a kereszténységre cserélték és cseréltették fel a mindennapokban, de a táltoshit gyakorlásának visszaszorítása után, nagyjából Könyves Kálmán korától az Árpádok büszkén vállalni kezdték, hogy ők Attila hun fejedelem nemzetségéhez tartoznak, s még a sztyeppei nomád kultúránk mitikus előidőiből is visszahozták az udvari közbeszédbe a maguk misztikus totemőseit: Nimród királyunkat, s vele a csodaszarvast űző ikerpárt, Hunort és Magort. Emese álmát, s vele az Álmost nemző turulmadár totemisztikus emlékét. Teiszler Éva történész abban is a Turul-nemzetség kereszténység előtti hagyományával kiépülő szellemi kapcsolatot fedez fel, hogy Szent István király Hartvik püspöktől származó legendájába is ugyanolyan jósló álmot foglaltak bele, mint amilyen Emese dinasztiaalapító álma is volt.

KkF: Ha ez így van, akkor az Aranyhajú hármasok nem is annyira alternatív történelmi históriával szolgál, amikor azt jeleníti meg, hogy az Árpádok udvarába az aranyhajú gyermekek képében visszatér a csillagvallási örökségünk.

THT: Azért a misztikus totemősök vállalása nem ugyanaz, mintha magát a táltoshitet fogadta volna vissza az udvar – egyfajta elismert vallásként. De igazából az Aranyhajú hármasokban ábrázolt jelenet, az ősi magyar naphéroszokat jelképező aranyhajú gyermekek visszakerülése a királyi családba, nem is valamiféle hatalomátvételt jelent, nem egy másik, történetesen éppen a régi vallás ismételt uralomra jutásáról szól. Inkább csak egy istenbéke-ajánlat elfogadásáról, amelynek hála kulturális értelemben újra megkapja az őt megillető tiszteletet a táltoshit asztrálmítoszi hagyománya. Egyfajta eredendő természetességgel – körülbelül ugyanúgy, ahogyan az északi népek mitológiái máig élőek és elevenek német földön vagy a skandináv világban. Azért jó, hogy ezt az interjút te készíted, mert te részben Oslóban élsz, így számodra nagyon ismerős lesz az a példa, ami azt mutatja, milyen is az, amikor egy keresztény országban részben még jelen van és jelen lehet az adott nemzeti kultúrának a kereszténységet megelőző saját mitológiája. Számomra szemléletformáló hatású élmény, hogy az oslói városháza, az Oslo Rådhuset külső kerengőjében ott áll a norvég Dagfin Werenskiold Yggdrasilfrisen című, 16 darabból álló alkotása, az északi mitológia isteneinek fenséges csoportozata. De úgy, hogy Dagfin Werenskiold messzire elkerül minden vásárias hatást, ami az etnobizniszben utazó, középszerű művészeket jellemzi. Ebből az következik, hogy ott sem a nemzeti mitológiák művészi vállalásával van a gond, hanem a művészileg vállalhatatlan viking bóvlikkal. Ez számomra egyébként azzal a tétellel is párhuzamba állítható, hogy nem a táltoshitünk csillagvallási örökségével van baj, hanem a hit és tradíció nélküli világ értéktelenségével.

KkF: Ha már a hitet emlegeted: mit jelent számodra a darabodban megjelenő istenbéke-ajánlat fogalma?

THT: Az Aranyhajú hármasok istenbéke-ajánlata itt és most számomra annyit tesz, hogy még mindig eljöhet hozzánk a magyar Aranykor mitikus ideje, amelyben Mária országa minden vallási békétlenség nélkül álmodhatja újra Emese álmát. Vagyis ez egy másik viszonyrendszer ahhoz képest, mint amit a korszakos jelentőségű István, a király rockopera üzent nekünk István és Koppány viadalán keresztül – azt érzékeltetve, hogy nekünk választani kellene két szellemi erőhatás között, s ez a választásunk egészen napjainkig kötelező érvényű lenne. Az aranyhajú hármasok a történelmi múltban kétségtelenül jelen lévő vallásközi viszályok helyett ugyanis egy metatörténelmi megközelítés esélyét kínálják nekünk. A vagy-reláció helyett az és-reláció felszabadító erejű örömhírét hozva el nekünk. A magyar ősvallás szellemi követeiről szólva egyébként egy jeles katolikus szerző, Czakó Gábor használta először az istenbéke-ajánlat fogalmát a dozmati regösénekben megszólaló csodafiúszarvas üzenetét méltatva. Mert a magyar táltoshit csillagvallási öröksége eredendően ezt az istenbéke-ajánlatot hordozza, s ezeket az ajánlatokat a legjobban dokumentált formában a magyar kulturális emlékezet legjelesebb naphéroszai, a dozmati regösének csodafiúszarvasa és az aranyhajú gyermekek meséjének aranyhajú hármasa teszik. Ha mi is készek vagyunk elfogadni ezt az ajánlatot, az egyszerűen annyit jelent, hogy nem egymást ellehetetlenítő két körülményként, hanem egymást erősítő két csodaként tekintünk arra a szellemi adottságunkra, hogy egyfelől Mária országa vagyunk, a Szent István által a Boldogasszonynak felajánlott ország állampolgáraiként élünk, másfelől viszont erősen kötődünk Emese turullal ékes, dinasztikus álmához, amely a magukat a Turul-nemzetséghez soroló Árpád-házi királyaink országot alapító, országot megőrző, máig érvényes művében vált valóra. Erről a kettős kötésről Matl Péter ópusztaszeri turulszobrának avatásán 2012-ben maga Orbán Viktor fogalmazott úgy, hogy a magyar sorsba a vér jogán beleszületni számunkra azt jelenti, hogy születésünk pillanatában jelképesen egyszerre köti meg velünk a hét törzs a vérszerződést, s alapítja meg velünk Szent István a keresztény magyar államot.

KkF: Ki tehet kinek manapság egyáltalán istenbéke-ajánlatot?

THT: Nyilván csak a hívő emberek – a dozmati csodafiúszarvas szavaira ugyanis csak a hit nevében lehet jól rezonálni a keresztény-konzervatív Magyarországon is. Azt a szakrális erejű állítást ugyanis, hogy ő ugyanúgy az Atyaistentől érkező követ, mint ahogy Szent István is az, nyilván csak az tudja komoly megfontolás tárgyává tenni, aki saját hite erejénél fogva eleve nem kételkedik abban, hogy a mi világunkban helye lehet még isteni követjárásoknak. Nyilván a Teremtő Isten ma is élő és eleven, szüntelen teremtésében részt vállaló hívőkkel együtt vagyunk csak igazán erősek. Mi, akik az ezeréves Magyarország értékeit hol a csodafiúszarvas istenbéke-ajánlataira figyelve, hol a turul ősi jelképébe egyszerűen a származásunk jogán beleszületve, hol a Szent István-i államalapítás nagyszerű vívmányát elismerve valójában ugyanazt az elkötelezett figyelmet tanúsítjuk a közös múltunk iránt. És a közös magyar jövőnk iránt. És talán már az aranyhajú gyermekek magyar múltja és magyar jövője iránt is.

KkF: Van-e valami különös oka annak szerinted, hogy az aranyhajú gyermekek mítoszának éppen most kell teljes, eredeti pompájában újra felragyognia?

THT: Talán igen. Most a világban a cancel culture mozgalma hódít teret magának. Eljött a woke szellemiségének minden nemzeti kultúrát, minden ősi örökséget veszélyeztető korszaka. Ha ehhez képest kell az ő visszatérésük örömhírét, ősi magyar evangéliumát a helyén kezelnünk, akkor azt lehetne mondani: nekik azzal adjuk meg az őket megillető legmélyebb tiszteletet, ha azt képviseljük, nem a „felébredőkkel” tartunk, hanem mi még mindig „álmok álmodói” vagyunk, s még mindig az Aranykor álmában élünk. A megvillant tekintetű, vagyis csillagszemekkel figyelő királyainkkal tartva, akiknek – ahogy Hamvas Béla írta róluk A magyar Hüperionban – azért villant meg a szemük, hogy feltépjék a világot, hogy látva lássanak. Mert nekik még volt tudatuk az aranykorról, hiszen „egyedül ők tudták, hogy ez a nép azért álmodik, mert tulajdonképpen az aranykorban él”. Az aranyhajú gyermekek történetét látva szerintem nekünk is felvillanhat a tekintetünk, hogy látva lássunk. S erre a tisztánlátásra most, ebben a világot megbetegítő szellemi kórságokkal megvert korban nagyobb szükségünk van, mint korábban bármikor.

KkF: Nagyon erős kritikát hallottam ki a szavaidból, amikor a viking szuvenírboltok etnobizniszét kárhoztattad. Magyar közegben is fenntartod ezt a kritikádat?

THT: Nagyon is. Nem lehetek hiteles, ha nem ismerem el, hogy a magyar ősiség őrzésében gyakorta jelentkezik egyfajta intellektuális erő nélküli, romantikus képzelgés. Ami teljes joggal váltotta ki eddig sokszor és sokakban azt az érzést, hogy a táltoshit csillagvallási öröksége melletti kiállás nem más, mint hagymázos nagyotmondás, kényszeres kivagyiskodás. Joggal kritika tárgyává tehető, irányt tévesztett pogánykodás. Holott az őstörténeti témáink tárgyalásának kikezdhetetlen intellektuális igényességére igenis adva van a példa, s erre éppen a minden szellemi közegben megfellebbezhetetlen tekintélyű László Gyula szolgál mintául, aki – mint A „kettős honfoglalás” című művében írta – a „módszeres aggodalommal való haladást” tartja célravezetőnek. Még akkor is, ha mindeközben az ősiségünk üzeneteit túlzó szenvedélyességgel elemzők gondolataitól sem zárkózik el. Azzal együtt ugyanakkor, hogy ez a szenvedélyek iránti nyitottsága sem menti fel az alól, hogy közben ne kellő szigorral és aggodalommal ítélje meg ezeket az érzelgős gondolkodókat is. Az Aranyhajú Hármasok Produkció ehhez a László Gyula-i igényességhez igyekszik hát tartani magát. Mindig jelezve, hogy egy mítosz rekonstrukciója meddig támaszkodik a módszeres aggodalommal is megfelelőnek ítélhető, jól adatolt forrásokra, s hol kezdődik a szenvedélyes múltidézés művészi víziója, amely már nem tudományos munka, hanem lélektől lélekig érő szellemi búvárkodás a múlt mélységesen mély kútjában. De aki nem teszi világossá, hogy ezeket a határokat mikor és hogyan járja át, intellektuálisan kétes értékű portékával házal. Akkor is, ha egyébiránt rokonszenves a szellemi irányultsága, a magyarságról alkotott víziója.

KkF: Víziója, vágya, álma sokunknak van. Amit Te itt e kötetben összefoglalsz, a minden apró részletet kibontó, megvilágító, majd rendszerbe gyűjtő, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal az egészet ostromló összegzés és esszencia – ez maga egy multikulturális univerzum. Számtalan darab, más-más színű lufiból összeállt gomoly. S a lufikat fékező madzagok mindegyike egy kézbe fut össze, a Tiédbe. Gubancok, görcsök, hurkok és szálkeveredések nélkül. Mint egy fejére állított óriás kúp. Csúcsa tenyeredből nő végtelen magasba, az egyre szélesedő kúppaláston álom- és mítoszjelenetek fényfestett jelenései. Hogy állt ez így össze benned? Ehhez talán több inkarnációdban meg- és átélt események összecsengése kellett…

THT: Annyiszor emlegettem már a magyar csillagvallási örökség és a zsidó-keresztény vallás közötti lehetséges szinkretikus kapcsolatokat, hogy érdemes látni engednem, mit mivel érzek egyáltalán szinkretikus viszonyban. Nos, az inkarnációk egész sorát ábrázoló buddhizmus elég nagy távolságra van tőlünk. De ha már a magyar ősvallás táltoshitének rokonságát keresném keleten, akkor hamarébb jutnék el a kínai taoizmushoz vagy a japán sintoizmushoz. Sokszor szoktam mondogatni, hogy a magyar táltosok szellemi felkészülését célzó, sutba vágva pihenés eseménytelen nyugalma például pontosan megfeleltethető a taoizmus tétlen cselekvése, a wei wu wei fogalmának. De visszatérve az eredeti kérdéshez: ez a szellemi szőttes szerintem egyedül a vér jogán alkotható meg. Annak a kegyelemnek köszönhetően, hogy valaki beleszületik abba a csodás összefüggésrendszerbe, amit a magyarság jelent. S aztán már csak arra kell várnia, hogy felvillanjon a szeme, hogy a csillagszemekkel is csak látva lásson, s a tekintetével valamit feltépjen maga előtt a világon. Én valahogyan mindig a magyar naphéroszokra tudtam felfigyelni ezenközben: előbb a garabonciás diákok körüli hiedelemmondáinkon, aztán pedig az aranyhajú gyermekekről szóló tündérmeséinken keresztül. Nekem ezek a szálak maradtak a kezemben. S azóta is csak ezeket bogozgatom. Modern művészeti produkciókban gondolkodva, de a saját ősiségünktől egyre csak megigézve.

KkF: Logikusnak találom, talán neked is megfelel, ha sorban kérdezek a műfaji elemek keletkezéséről. Hogyan állt össze benned az Aranyhajú hármasok – zenés magyar üdvtörténet két felvonásban – című darabod, ez a végtelen sok variánsból kiszűrt véges történet, az egy előadásnyi anyag?

THT: A darab alapja egy nemzetközileg és magyar vonatkozásban is alaposan felkutatott mesetípus, amely az Aarne-Thompson-Uther Index besorolásában az ATU 707 jelzetet kapta. Az elcserélt aranyhajú gyermekek meséjének legkorábbi irodalmi feljegyzése a XVI. századból ered Giovanni Francesco Strapalorától, majd a XVIII. században francia gyűjteményekben is megtaláljuk. Az én megközelítésem szerint azonban ez a történet egy ősmítoszi magot őriz, amelynek a mesék csak közvetítő állomásai. Ha ezt az ősmítoszi formát szeretnénk benne megismerni, akkor egyetemes érvényű üzenetként az ősi kultúrák világkorszakokról szóló érckori példázatait fedezhetjük fel ebben a népmesetípusban, sajátosan nekünk szóló, metatörténelmi olvasatként pedig a magyar csillagvallási örökség elvesztésének transzgenerációs traumáját is azonosítani tudjuk a királyi udvarban megszülető naphéroszok kopókölykökre cserélésének motívumában. Ez a darab végső értelmét tekintve tehát egy identitáspolitikai vállalkozás: annak a művészi víziónak a tanúságtétele, hogy az aranyhajú gyermekek meséjében rejtve rejtező egyetemes ősmítosz a legerősebben a magyarság szellemi vonzáskörében érezheti otthon magát – így tehát erősen valószínűsíthető, hogy ez a Fény visszatéréséről szóló csodás történet valójában már az Árpád-kor óta a miénk. Vagy ha nem csak a miénk, akkor a leginkább mégis a miénk. Mert minket a legféltettebb titkunkra: a magyar megmaradás rejtekútjaira tanít meg.

KkF: Ezért van nálad egyszerre jelen a darabban a megölt aranyhajú gyermekek és az elbujdosó aranyhajú gyermekek történetszála?

THT: Igen. Ha a magyar megmaradás példázatait akartam kibontani, akkor sem a spirituális halhatatlanság, sem a bujdosó magyar sors megjelenítéséről nem volt szabad lemondanom. Mert ahogy az aranyhajú lányok fizikai testének minden halált túlélő elpusztíthatatlansága is fontos üzenet számunkra, ugyanúgy az aranyhajú fiú mindent túlélő bujdosása is az.

KkF: Hogy találtál azokra a zenei elemekre, amik lefedik, támogatják a szövegelképzeléseidet?

THT: Nem zenei elemeket, hanem kiváló zeneszerzőket kellett találnom, akikkel egymást inspiráló alkotótársakként működhettünk aztán együtt a munka során. Bársony Bálint és Elek Norbert – akik a Magyar Rhapsody Projektben dolgoznak jelenleg együtt – lenyűgöző munkát végeztek. Az ő csodálatos zenéjük nélkül ennek a történetnek nem lehetne ekkora az akciórádiusza. Ahogy számukra is nyilván óriási lehetőség volt egy ilyen horderejű drámai anyaggal dolgozni. Molnár Levente operaénekes, aki a darab egyik kulcsfontosságú karakterének énekhangját szólaltatja meg, műfajteremtő célzattal folkoperának nevezte el Bálint és Norbert alkotását.

KkF: Volt konkrét elképzelésed az előadásban szereplő karakterek megszemélyesítőiről, az énekesekről, a színészekről? Apró részletekig kiterjedően vagy csak vázlatosan? Te magad válogattál?

THT: Ez a szereplőválogatás megint csak közös munka volt a zeneszerzőkkel. Eleinte csak egyszerű demófelvételek készítését vettük tervbe, de aztán elragadott bennünket a lelkesedés azt látva, hogy milyen formátumú előadókat sikerült megnyernünk. Egy idő után pontosan tudtuk, a darab zenei anyagának stúdiófelvételét egy olyan supergroup részvételével rögzíthetjük, amelyik szinte páratlan a magyar zenei életben. Így azóta már azt is tudjuk, hogy ez a vállalkozás olyan, egymással nem feltétlenül határos, de mégis határossá tehető zenei területek fúziójával dolgozik, mint a népzene, a középkori zene (medieval music), a világzene (world music), a musical, a rockopera és a folkopera. Ennek megfelelően lehet együtt hallani a folkopera zenei kanonizációjának szándékával készített stúdiófelvételen a népzenészek, a musicalszínészek, a rockénekesek és az operaénekesek hangját. Az Aranyhajú hármasok három főszerepét a magyar zenei élet három kiválósága énekli. A Király szerepében Vadkerti Imrét, a Kormorán együttes énekesét halljuk, a Királynét Kubinyi Júlia, a Dűvő és a Rustico zenekar énekese szólaltatja meg, a Király Apja szerepét pedig a világhírű Molnár Levente operaénekes adja elő. De ott van az előadók között Schuster Lóránt, a P. Mobil frontembere, Heinczinger Mika, a Misztrál, valamint Várai Áron, a Góbé énekese. Az énekes regös szólamait Fábri Géza, a Vágtázó Csodaszarvas kobzosa, a kobzos regös dalait pedig Szlama László, a Bordó Sárkány énekese adja elő. Két csodálatos operaénekest – Fürjes Anna Csengét és Megyimórecz Ildikót – is a supergroup tagjai között üdvözölhetünk, továbbá neves és népszerű musicalszínészek (Szemerédi Bernadett, Czigány Judit és Simon Panna Bogi) is csatlakoztak a produkcióhoz.

KkF: A művészi borítók közé zárt kötet multimédiás tartalma úgy kívánná, hogy e-book formában is elérhető legyen. Lesz?

THT: A produkció honlapján, az aranyhajuharmasok.hu domain alatt elérhető kommunikációs felületünkön számos izgalmas innováció megtalálható. A Lapozó elnevezésű menüpontban elérhetővé tettük a teljes kötet anyagát, az Elbűvölő elnevezésű menüpontban különleges formában tekinthető meg a kötetet illusztráló triptichon, Kő Boldizsár alkotása. A Zenék menüpontban meg lehet tekinteni az egyik dalunk alapján leforgatott videoklipet, valamint meg lehet hallgatni a folkopera teljes zenei anyagát, a Videóblog menüpontban pedig tizenkét szakértő szólal meg a mítoszrekonstrukcióban foglalt témákat közösen megbeszélve. Szóval az e-book lehetősége messze nem minden, mi ennél sokkal többet kínálunk szerintem.

KkF: Kedves Tamás, megbocsáss, ne vedd kötözködésnek! Drámád olvastán az az érzésem támadt, hogy íróként semmi szabadságot nem hagysz a színpadi alkotóknak. A minden részletre kiterjedőszínleírásod a szcenikus, a zenei instrukcióid s a tudós módjára elkészített jegyzeteid a dalbetétek fellelhetőségéről a zenei munkatárs, a dialógusok kiemelése, körülírása a dramaturg, a karakterek megnyilvánulására, elhelyezkedésére, mozgására adott instrukciók a rendező kenyerét veszik el. Kortárs szerzők műveit sosem volt egyszerű színre vinni. Hogy állnak az előkészületek? Mikor láthatjuk, hallhatjuk? 

THT: Egy ígéretes megállapodás körvonalazódik, egy nagyszerű rendező mutatott érdeklődést a darab iránt. A kötet és a produkció honlapjának őszre tervezett bemutatóján szerintem már ott tartunk majd a megállapodással, hogy minden részletet bejelenthetünk a tervezett bemutatóról. És persze szó nincsen arról, hogy bárkinek elvenném a kenyerét: egy klasszikus könyvdrámát írtam, annak minden kötelező és nem kötelező kellékével együtt. De a könyvdrámák, ha színpadra kerülnek, bármilyen átalakuláson keresztülmehetnek. Ez nincs ellenemre, sőt örömmel támogatom is ezt a folyamatot.

KkF: A „nyugati világban”, de Skandináviában egészen biztosan, kortárs darab estében csak sikeres színrevitel után fordulhat elő, hogy a dráma – esetleg átdolgozott formában – könyvalakban is megjelenjen. Ez a Te esetedben fordítva történt. Volt rá nyomós okod, hogy nyomdai kiadvánnyal indíts e digitális, papírellenes korban?

THT: Két olyan regénytrilógiát, könyvészeti remeklést tudhatok magam mögött, amelyek a megjelenésük igényességével rászoktattak arra, hogy a könyv szinte már művészeti tárgy is lehet. Hiszek hát a könyvek létezésének az erejében. Különösen akkor, ha ezek a könyvek a garabonciások híres varázskönyveihez hasonlatosak, amelyekről az hírlett, ha azok kinyílnak, varázserő szabadul belőlük a világra. Ez a drámakötet is ilyen alkotás lett – köszönhetően Kő Boldizsár nagyszerű, ihletett illusztrációinak. Úgy gondolom, hogy egy ilyen kiállítású kötet olyan szellemi impulzussal szolgál, amely segít a darab színpadra kerülésében is. De a leginkább nyomós okom a kötet megjelenésére mégis az, hogy minél több szellemi emléknyom jelenjen meg előttünk arról, hogy kik is azok az aranyhajú gyermekek. S hogy kik is hát ők szerintem? Isteni erő birtokában létező csodás naphéroszok, a magyar Aranykor minden vaskori viszontagságot túlélő követei, a magyar megmaradás halhatatlan erejű példázatai. Igyekszem ezt minél több formában, minél többször elmondani róluk. Ha ehhez a darab kötetmegjelenése is jól jön, hát hadd jöjjön. De ha már jön, pontosan úgy jöjjön, ahogy Hamvas Béla szerint az istenek érkeznek. Illanó, puha áradással. Jelentsen ez bármit egy kötet megjelenése esetén.

Fotók: Gálos Mihály Samu, forrás: aranyhajuharmasok.hu