Érdemes emlékeznünk arra, mennyi mindent felejtünk el. Ez a mondat persze elsőre oximoronnak látszik, hisz a két fogalom: a felejtés és emlékezés diszjunkt szellemi tartalmakra utalnak. Itt azonban másról van szó: arról beszélek, hogy emlékeztessük magunkat a saját felejtésünk képességére, mivelhogy ezt a képességet nagyon gyakran alulértékeljük.

Meglepő, hogy a memóriánk mennyire lyukacsos, és talán éppen akkor tudjuk betölteni ezt a sok, apró lyukat, amikor a legkevésbé akarjuk. Lényegében az emberi ösztön az emberi memória legnagyobb ellensége. Az ösztön egy pánikbeteg szerkezet, és a saját pánikjával egyfolytában sokkolja az memóriát, így utóbbi ki is merül addigra, mire valami nem pánikszerűt tudna felidézni. Ez a helyzet pedig kibékíthetetlen ellentétet, harcot okoz az ösztön és memória közt. A memória legszívesebben a traumatikus csapásokat felejtené el az életben: tragikus haláleseteket, csalódásokat, olyan fájdalmakat, amik a hétköznapi élményhorizonton kívül esnek. De az ösztön éppen ezekbe az emlékekbe megkapaszkodik, nem engedi őket elszivárogni a koponyatérből, újra és újra az egyén eszébe idézi őket.

És fordítva is igaz: a legkönnyedebb tapasztalatokat az ösztön képes békén hagyni, hiszen a saját pánikja épp eléggé kifárasztja őt is, a memóriát is. Amikor egy kedves ismerősre vagy házassági évfordulóra kellene gondolnunk (ami egy megromlott házasságban is a legkellemesebb élmény, hiszen ez marad az egyetlen alkalom, amikor a két fél nem akarja bántani a másikat), akkor az ösztön fúj egyet. A memória meg-megkapaszkodna egy-egy könnyed emlékben, de ilyenkor mintha rátörne a kényszeres narkolepszia: kapaszkodás közben elernyed, és már szundít is az ösztönök vállán.

Az ösztön és memória felől nézve: a népi bölcsesség csakugyan emberfeletti képességgel áldotta meg az elefántot. Egy élőlény, ami nem felejt; mi arról azonban gyakran megfeledkezünk, hogy ez a nem felejtés éppen mit is jelent. Jelen értekezés szerint nem mást, mint egy teremtményt, amelyben természetes módon kibékült az, ami az emberben békíthetetlen. Nem véletlenül érdemes itt a teremtmény szót használni: egy olyan békíthetetlenségről van szó, amely az embernek egy teremtett lénybeli sajátossága, ha pedig hiszünk a transzcendenciában, eljuthatunk odáig is, hogy ez az a békíthetetlenség, amivel eredendően maga az Úristen teremtette az embert.

Az elefánt az ember békevágyát tükrözi a saját lényével kapcsolatban. Egyszerűen azért, mert az állandó lénybeli harc őrületet okoz. A békíthetetlen konfliktus azt az ismétlődő cselekvést foglalja magában, amikor az egyén azon feltevéssel csinál valamit újra meg újra, hogy egyszer csak más lesz az eredmény, mint amit eddig megszokott – hogy Albert Einstein ismert gondolatmenetét idézzem. Az elefántra, mint lényre azért van szüksége az emberi gondolkodásnak, hogy ne őrüljön bele a saját tehetetlen konfliktusába. Hiszen a memória és az ösztön harca, ahogy minden konfliktus, csak akkor nyerhet értelmet, ha magában hordozza a feloldozás reményét. Másképpen oda lyukadunk ki, mint egy abszurd drámánál.

Az elefánt tehát megbékélési szimbólum, ahogy a népi gondolkodásban fennmaradt egyéb állatok is: az embernek a saját lényével való konfliktusát oldja fel. Mindegyik ilyen konfliktus magját pedig az adja, hogy az ember tulajdonképpen haragszik Istenre, amiért ilyennek-olyannak teremtette őt, amilyen. Azzal a helyzettel nem tudunk mit kezdeni, hogy Teremtő – ha van ilyen lény – olyanra alkotta az embert, aki saját magát sosem fogja sem megbékíteni, sem megnyugtatni.

Így kellenek olyan lények, amelyekre nem haragszunk, és amelyeken keresztül el tudjuk hinni, hogy az esetleges Teremtőerőre sem kell haragudnunk. Az elefánt az egyik ilyen: neki hála nem szabad haragot éreznünk sem az ösztöneinkért, sem a memóriánkért, csak el kell hinnünk, hogy a saját bűnünkből nem tudjuk őket megbékíteni.

És így azt is el tudjuk kerülni, amitől az ösztönünk talán a legjobban retteg. Ez talán az egyetlen gondolat, amit az ösztönünk éppen a pánikjából adódóan akar elfeledtetni memóriánkkal, kiűzni a kognitív térből: ne lássuk ezt a szellemi tartalmat, de még csak ne is súgjon belülről a hallószerveinknek. Semmiképp sem gondolhatunk ugyanis arra, hogy az Úristen egy olyan erő, amire nekünk haragudni kellene.

Sarnyai Benedek