Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt, az alkohol az emberiség ellensége, s ki az ellenség mellől megfutamodik, gyáva, az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan, leszoksz vagy detox, Isten áldásával, egészségünkre. Nem szeretnék büszke honfitársaim lelkébe gázolni, de piálásunk nem magyar specialitás. Irgalmatlanul tudunk persze inni, ám erre igazából Noé apánk óta bolygónk bármelyik lakója képes, ha kellőképp elszánt – beleértve a nőket, a gyerekeket, az állatokat és a növényeket is. A múltkor is nekem jött egy kaktusz a lépcsőházban. Mondom: ittál, haver? Beszélni nem tudott, úgy be volt nyomva a szerencsétlen.

Apropó, Noé. Az emberiség (eddig ismert) legrégibb piás történetében a derék pátriárka fia és unokája kap súlyos büntetést – hogy pontosan mit is követtek el a részeg, pucér, sátrában alvó Noéval, nem derül ki a Szentírásból. S nincs nyoma, hogy az Úr helytelenítené Noé részegségét. Végül is derék ősapánk nem csinált semmi rosszat, sőt, minden részeg példát vehet róla: saját sátrában feküdt le meztelenül józanodni. Miután megmentette a Föld minden élőlényét. De ha egyszerűen csak túlélte volna az özönvizet, akkor is járt volna neki utána egy szolid szalonspicc, na.

Érezzük magunk biztonságban kis világunkban: dr Zacher Gábor toxikológus szerint mindannyian menthetetlen alkoholisták és drogfüggők vagyunk. Fokozzuk biztonságérzetünk: Ozzy Osbourne és Keith Richards szerint akkor is ártatlan kisbárányok vagyunk, ha hetente benyelünk pár üveg bort és néhány csík kokaint. Néhány csík? Ne röhögtess, barátom, most rakendroll van, vagy gyerekzsúr? – mondta minden érdemes rocksztár. Amíg élt, vagy nem volt épp a rehabon.

A történelem se különb: a világ háborúit (s az ismert történelem többnyire háborúk története, de bárki reklamációját szívesen fogadom, aki pontosan emlékszik, hogyan éltünk békében Atlantiszban meg a védikus korszakban) általában félrészeg emberek vívták, mert tudatmódosító nélkül egyszerűen képtelenség századmagammal ordítva nekimenni egy csomó másik pasasnak, akik ugyanúgy szét akarják verni a fejem egy csatabárddal, ahogy magam is az övékét. Az emberi létezés alapállásából ilyen magatartás egyszerűen nem következik. Legföljebb önvédelemből – és persze a történelmi emlékezet általában dicső hódítókat vagy még dicsőségesebb honvédőket tart számon. Az agresszor zsarnok képe viszonylag új keletű a történelem egészéhez képest, a XX. század előtt még nem demisztifikáltuk (jó, mondjuk magyarul: még nem fosztottuk meg dicsfényüktől) azokat a hősöket, akik a XX. század második felétől az emberiség érzékenyebb felének közvélekedésében inkább háborús bűnösöknek számítanak. Persze jelen írás szempontjából mindegy, minek számítanak, mert az ember már csak olyan, hogy ha nem cukkolja föl magát mesterségesen (netán nincs személyes vagy annak vélt oka), akkor agyonütni sem akarja felebarátját, elvégre a hirtelen támadt harci mámor mellett annak is utánagondol, milyen kellemetlenül monoton meló sírt ásni (ha győz), illetve csatamezőn ordítva haldokolni, esetleg végtag-amputálás közben a fájdalomtól zokogni (ha veszít).

Ha már háború, akkor huszárvágás: a toxikum, legyen az sör, bor, pálinka, kávé, kóla, a derék berserkerek galócája, amfetamin vagy bármi, amit csata előtt osztottak, abban segített az egyszeri harcosnak, hogy ne gondoljon bele mélyebben. A harci és győzelmi mámor tudati éberséget eltörlő érzetét persze minden korban kiegészítette a hosszas gyakorlás, hisz pillanatnyi, ihletett ölésvágytól még senki se lett jó katona.

De a piás, akit jól ismerünk: rokonunk, barátunk, haverunk, ismerősünk (mi nem, mi sosem iszunk annyit), a legritkább esetben háborús hős. Tudod, miért iszik többnyire? Tudod, miért injektál a szervezetébe olyan anyagokat, amikkel potenciálisan megölheti magát? Többek között azért, hogy ne dögöljön meg.

Van az a lelkiállapot, válság, önmarcangoló kétkedés, létpazarló meghasonlás, istentelen életuntság és kétségbeesett hiányérzet, amin csak az segít, ha jó barátokkal, érző, szavunkat halló és értő barátokkal iszonyatos módon lerészegedve öntjük ki szívünk. És ha ezt nem tehetnénk meg, akkor nem az lenne a kérdés, hogy sör viszkivel, pálinka sörrel, vagy bor szódával, hanem az, hogy híd, penge, vonat vagy kötél. Ebben az esetben a pia életmentő. Aztán, ha rászokunk a módszeres életmentésre, akkor szintén halál, de témánk e részét dr. Zacher Gábor toxikológus már tudományosan kimerítette.

Maradjunk a spirituális részénél, miszerint baráti társaságban elkövetett irgalmatlan berúgás következtében nem leszünk öngyilkosok. Ehhez persze kell, hogy másnap is ott legyenek a barátaink, sőt, adott esetben harmad- és negyednap is, de hát a barátság élethosszához az ilyesmi alapvetően hozzátartozik, már a történelem előtti idők óta is.

Mondhatnánk: itt nem is a pia a lényeg, hanem a barátság. Igen ám, de a barát is jön valahonnan, valamiből. Uram bocsá, valami érzelmi állapotból. Én meg egy másikból. Mármost hogyan hangolódjunk egymásra, amennyiben nem vagyunk feketeöves fehérmágusok, iskolázott szellemi látók, netán félig már boldoggá avatott hiperempaták, akik akkor is odatartják a századik orcájukat, ha már bőr sem maradt a képükön? Nyilván piával, mert az lemarja a fölösleget.

Leveszi a felszínt – albérlet, internet, gyerektartás, adóbevallás, nemzetállam-fenntartás, mindenkinek vállalt közösségi hasznossága szerint –, és kitárja a lényeget: hogy szeretek, mint szeretek, mit szeretek, mitől irtózom. Röviden: ki vagyok.

Vagyok, aki vagyok. Az Úristennek ilyen nagyzoló, fölényes dumákhoz nem kell pia. Mert ő az Úristen. Nekünk, igaz és tékozló gyermekeinek, valamivel kevesebb magabízás jutott. És persze nekünk mondhatja Isten, amit mi sosem mondhatunk neki: mit fölényeskedsz és nagyzolsz itt nekem, tán csak nem a hübrisz rút bűnébe estél megint, kisfiam?

De jó is volna válságban sose lenni. De jó is volna nem kávézni, nem cigizni, a többi meg pláne. Mert mondjuk olyan nemi életünk van, hogy amellett minden más, úgynevezett élvezeti cikk olyan piszlicsáré bagatell, hogy le sem hajolunk érte. Vagy de jó volna, ha még nemi életünk vágyott teljességétől sem függenénk – értve ez alatt a transzcendenciával átitatott perverzitást (is), vagy fordítva –, hanem megvalósult Isten-képmásként eleve mindennel meg lennénk elégedve, s kizárólag a teremtés maradéktalan gyönyöre iránti beteljesületlen vágy okozna olykor némi elégedetlenséget (ami úgyis hamar átváltana a következő genezismámor kreatív lubickolásába). De jó is volna.

Amíg pedig nem olyan jó, addig szükséges egy afféle hídállapot-, vagy kapuállapot-pótlék. Amikor átlépünk egyik helyzetből a másikba, vagy csak átlépnénk, de még nem vagyunk ott. Mert mesét mondanánk a gyermekünknek, fölmennénk a színpadra, szeretnénk egy szép anyák napi verset írni, vagy egyszerűen csak őszintén mosolyognánk, de épp nem megy, mert még rajtunk van a hivatalos ügyintézésnek, az autópályának, a repülőtérnek, a házfelújításnak, a szülői értekezletnek vagy a banki kölcsön visszafizetésének az aurája. Ismerjük e sajátos aurát: fekete, mint a sátán valaga, és ragacsos, mint ami onnan kijön.

Amikor ez rátapad az idegeinkre, egyszerűen nem tudunk olyan jó fejek lenni, ahogyan saját önképünknek, valamint Istenünk, szeretteink, hazánk és egész teremtett világunk elvárásainak megfelel. És olyankor természetesen uralkodunk magunkon, elszámolunk tízig, megmossuk orcánk hűsítő forrásvízben, és imádkozunk.

Vagy piálunk egy kicsit. Néha. Ritkán. Jó, annyira nem ritkán, de azért annyiszor se, hogy ne legyünk szimpatikusak. Mert tudjuk: ki az alkoholista? Aki annyit iszik, mint én, csak nem szimpatikus.

Juhász Kristóf