Ha az ember egy jó barátra talál, gyakran érzi úgy, hogy ismeretségük örök időktől való, vagy borúsabb pillanatokban azt nem érti, miért nem találkoztak előbb. Gáspár Ferenc magyar–történelem szakos tanár, József Attila-díjas író, a Coldwell Kiadó vezetője. Ferizzük egymást, ő a pesti, én meg az oslói. S hogyne lennék kíváncsi arra, mi történt vele találkozásunk előtt, életem első kétharmadában. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Milyen kisiskolás voltál? Iskolakerülő vagy eminens? Jártál-e tánciskolába, mikor voltál elsőbálozó, s fel merted-e kérni, ha volt akkor ilyen, a nagy Őt?

Gáspár Ferenc: Kedves oslói Feri, röviden: Egyik sem. Elkényeztetett egy szem gyerek voltam, idős szülők megkésett kisfia. A bátyám tulajdonképpen az unokatestvérem, akit azért fogadtak örökbe, mert azt hitték, nekik már sohasem lesz gyermekük, és mivel én mégiscsak megszülettem, nagynéném – győri színésznő volt – pedig anyagilag jött rendbe, visszakérte a fiát, így én egyedül nevelkedtem. Ugyanakkor nálunk a női ág, vagyis a nagymamám és édesanyám roppant szélsőséges és kiszámíthatatlan érzelemkitörésekre volt képes, magyarul hisztérikák voltak. Ezért az ember soha nem tudhatta, mikor kezdenek el csapkodni a villámok. Legjobb volt meghúzódni egy csöndes sarokban és olvasgatni. Tánciskolába nem jártam, viszont fel mertem kérni a lányokat, ám mivel azt gondoltam, hogy mindegyik olyan szörnyen kiszámíthatatlan és kiabálós, mint otthon a nők, ezért nem történt köztünk semmi. Én fűztem a csajokat, és a barátaim aratták le a babért.

KkF: A középiskola rád is olyan sokkolóan hatott, mint rám, aki a vegyesből egy fiú osztályba csöppentem, a városi vagányok s a koleszba elzártak közé szürke egérnek? Te nagyvárosi főcső (Mándy Iván: Csutak színre lép) vagy inkább mezei KISZ-es voltál?

GF: Sokkolóan hatott, mert egy iszonyúan gyenge általános iskolából közepesen erős gimibe kerültem. El kellett telni néhány évnek, mire beilleszkedtem valahogy. A KISZ nálunk igen vicces volt, mert hál’ istennek egy igazi régi vágású úr, az ének tanár volt a fő KISZ-vezér. Szinte mindig barna öltönyben járt, és jó humorérzékkel rendelkezett. Utólag belegondolva, azért vállalhatta a KISZ-vezetést, hogy békén hagyják a párttal. Ezért aztán csupa bolondozás volt a KISZ-élet, rengeteg jó programmal és marháskodással. A médiához is általa kerültem először egészen furcsa kapcsolatba, mert az egyik osztálytársammal ketten lettünk az iskolarádió felelősei. Ő volt a műszakis, én meg hoztam a műsort. Halálra marháskodtuk magunkat. Decemberben például bemondtuk, hogy elérkezett hozzánk a csehszlovák Mikulás, és egy kis dallal köszönt benneteket. Mire egy borzasztó halandzsát énekeltünk bele az éterbe a Csodaceruza című rajzfilm zenéjére. Az énektanár – megérdemli, hogy leírjuk a nevét, Surán Sándornak hívták – csak egyszer lett mérges, mikor a nagy ökörködés közepette annyira elfelejtkeztünk magunkról, hogy nem hallottuk meg az óra kezdetét jelző csengőt, és nyomtuk tovább a műsort, a tanuló ifjúság legnagyobb örömére.

KkF: Hogyan hatott rád az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola? Egyből pályára álltál, tudtad, hogy helyeden vagy? Ott kezdtél el írni?

GF: Nem. A tanárképzőre azért jelentkeztem, mert az előző évben nagyképűen elmentem a bölcsészkarra, úgy, hogy szinte semmit sem tanultam. Mondanom sem kell, nem vettek fel. A feleségem, Edit – aki akkor még nem volt a feleségem, de együtt éltünk, egy lakásban – aztán „kezelésbe vett”, együtt tanultuk a nyelvtant. Azzal a készüléssel valószínűleg az ELTE-re is felvettek volna, de akkor már biztosra mentem. És volt bennem egy homályos altruista szándék a tanítással kapcsolatban, főleg az akkoriban bemutatott Gandhi-film hatására.

KkF: Mikor éreztél rá a szépírói vénádra? Megrészegedtél tőle, vagy inkább berezeltél?

GF: Először, mint sokan mások, én is szerelmes verseket írtam a feleségemhez, akinek akkoriban udvaroltam. Huszonkét évesen nagy költőnek hittem magam, el is vittem a verseimet két szerkesztőségbe. Az egyik helyen Tornai József barátságosan biztatott, azt mondta, szép képek vannak a verseimben, de nem szólnak semmiről. Írjak még. Bella István, ha jól emlékszem, az ÉS versrovat vezetője viszont kerek perec megmondta, hogy „magából még igen rendes ember lehet, de a versírást felejtse el, és minél hamarabb”. Neki volt igaza. Mikor sok évvel később az első novellám megjelent a Varga Domokos szerkesztette Lyukasórában, akkor persze kidüllesztett mellel jártam néhány napig, míg rá nem ébredtem, hogy azért ez nem olyan egyszerű pálya. Nem mindig sikerül jó elbeszélést írni. Ráadásul akkoriban azt gondoltam, csak az a jó írás, ami megtörtént eseményt dolgoz fel, mert különben az olvasók rögtön rájönnek a turpisságra. Ám az életben, ha az ember harmonikus kapcsolatban él, nem sok rendkívüli dolog történik…

KkF: S vártak rád a munkás évek. Tanítottál. Családot alapítottál…

GF: A lányaim megszületése a feleségem szerelmén kívül talán a legnagyobb csoda az életemben. Az iskolában viszont mindig úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, annak ellenére, hogy a gyerekekkel jól kijöttem. Mintha örökké kívülről láttam volna magamat.

KkF: Honnan jött a Coldwell Könyvek Kiadó ötlete? Támogatott, hitt benned a család? Bejött a számításod?

GF: Annyira, hogy a kiadó ötlete a feleségemé volt. Edit nélkül nincs kiadó. Magam részéről eleinte berzenkedtem. Hát persze, megint cipelhetem a könyveket, akárcsak fiatalkoromban, az érettségi után, mikor néhány évig könyvesboltokban dolgoztam. De végül neki lett igaza. Ha anyagilag nem is lett nagy üzlet a könyvkiadás, de presztízse lett a Coldwellnek, főleg az Élő Irodalom sorozat miatt. Olyan fontos és jó tollú szerzőket adhattam ki, mint Pósa Zoltán, Bakonyi István, Rónai Balázs Zoltán, Bánosi György vagy legújabban Horváth Gábor Miklós.

KkF: Az ifjúsági történelmi sorozatod a saját kiadódnál jelent meg. Mesélj, kérlek, a kötetekről s a fogadtatásáról!

GF: Először csak ez a két könyve volt a kiadónknak, 2002-ben, és akkor annyira jól fogytak, köszönhetően Edit aktív marketinges tevékenységének is, hogy úgy tűnt, a bevételből akár meg is élhetnénk… Később, amikor a nagykereskedők mind kiadókat alapítottak, akkor ez a kiemelkedően jó eladott mennyiség természetesen igencsak visszaesett. A kritikák viszont jók voltak, a gyerekek pedig kedvelték a sorozatot. Olyan szép leveleket kaptam tőlük – még ma is megvannak –, hogy ennyire jó regényt még soha nem olvastak. Egy bükkszentlászlói kislány még fel is sorolta, mennyi mindent olvasott mostanáig – kiemelkedő magyar és külföldi szerzők könyveit –, de ilyen kiválót még sosem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy például az ÉS-ben megjelent recenzió a dicséretek mellett a könyvem hibáira is rámutatott.

KkF: Járod az országot és a határon túli magyar lakta területek iskoláit. Rendhagyó irodalmi órákat tartasz. Szeretnek a gyerekek? Mivel ragadod meg a figyelmüket?

GF: Ez egy játékos, tréfás, interaktív történelemóra, sok-sok szemléltető eszközzel, eddig még mindenütt szerették. Rögtön az elején azzal kezdem, hogy megkérdezem tőlük, szabadon ereszthetem-e azt a borzasztó veszedelmes vadállatot, ami a zsákom mélyén lapul. Aztán, mikor előhúzom a méteres plüss struccmadarat – a magyar Anjouk egyik jelképe volt –, természetesen felszabadultan nevetnek. Elég szép fegyvergyűjteményem van a honfoglalás kori kardtól a kuruc kori pisztolyig, amiket kipakolok egy nagy asztalra, és bemutatom a használatukat a gyerekek aktív közreműködésével. Közben történeteket mesélek a lovagkorról, a magyar királyokról és a regényeimről. Az óra végén pedig királykoronázást szoktam tartani, de általában csak tizenkét éves korig, mert az idősebbek ezt dedós dolognak tartják. Legutóbb viszont egy gimnáziumban jártam, ahol tizenhat esztendős és nálam időnként majd fejjel magasabb fiúk óriási élvezettel vettek részt a szertartási játékban, és sokszor az általam javasolt szöveg mellett még improvizáltak is.

KkF: Trilógiád (Janus; Galeotto; Én, Mátyás király) második kötetéről magam is írtam egy ismertetőt az Olvasaton. Azonban ránk férne – első kézből – egy trilógia-összefoglaló.

GF: Nehezet kérsz, mert három regényt nem könnyű röviden összefoglalni. De azért megpróbálom. Elsőként talán, hogy ezek nem igazi történelmi regények, annak ellenére, hogy valós történelmi személyekről – Janus Pannonius, Galeotto Marzio, Mátyás király – szólnak. Inkább mai divatos, néha már elcsépelt jelzővel élve, a mágikus realizmus jellemző rájuk. Ha mégis van valami közös a három történetben, akkor az, hogy egyre kevésbé optimisták. A Janus végén a költő ráébred: magyarul is lehet, sőt kell verseket írni. Ez még teljesen előremutató ügy. Galeotto tanulsága már csak annyi, hogy bár az ember semmi mást nem tudhat biztosan az életben, mint a saját halálát, az elkerülhetetlen véget, a nagy műveket akkor is meg kell írni. Az Én, Mátyás királyban már ennyi sincs… Vannak ott is jó dolgok, de nincs egy ennyire megfogható tanulság. Csak a bizonytalanság marad meg, a nagy király magánya.

KkF: Időközben büszke nagyapák lettünk. Te talán beszélni is tudsz róla. Vagy írsz inkább egy mesét?

GF: Óriási élmény az unoka, nem véletlenül kérdezted többes számban, hiszen, ha jól tudom, Te is nagypapa vagy. Ráadásul mi, itt, Budapesten feleségemmel, lányommal, az ő férjével és a kis Bendével együtt lakunk a családi házban, így napról napra figyelhetjük, hogyan cseperedik az unokánk, hogyan változik a szemünk láttára. Kemény, de ugyanakkor érzékeny fickó lesz, ez már most kitűnik. Tárcákat már írtam róla, és szerintem még fogok is. Mesét még nem, de ami késik…

KkF: Azt csiripelik a verebek, hogy két köteted is kiadásra vár… Ha nem vagy babonás, kaphatnánk egy kis étvágygerjesztő, ráhangoló ismertetőt?

GF: Az egyik a már említett Én, Mátyás király, melyben Arany János vígballadájához, a Pázmány lovaghoz hasonlóan Mátyás időnként titokban cserél a korábbi művekből már megismert Lebersit nevű bolonddal. Mindezt többek között Diószegi Szabó Pali barátom kutatásai inspirálták – nem mellékesen az ő versei szerepelnek a Janus című regényemben –, miszerint Mátyás valószínűleg nem tizenöt esztendősen került trónra, hanem négy évvel idősebb volt a mostanában közkeletűen elfogadott koránál, amikor királlyá választották. A regényben a többi szereplő nem tud a cseréről, ezért néha egy fiatalabb, máskor meg egy idősebb királlyal szembesülnek, s noha a két ifjú úgy hasonlít egymásra, mint az egyik tojás a másikra, mégis szöget üt a fejükbe a váltás. Ugyanakkor számos jelenet játszódik a megválasztása előtti izgalmas hónapokról, fogságáról Bécsben és Prágában, ahová a jellemtelen és gyenge V. László magával hurcolta. Roppant izgalmasnak gondolom ugyanis azt az időszakot, amikor még nem dől el semmi az ember életében, király lesz-e, vagy csak a nagy Hunyadi János egyetlen életben maradt sarja… Ez áttételesen ránk, kései utódokra is áll, fiatalon még nem tudhatjuk, királyok leszünk-e, vagy csak pórok, egyszerű halandók – és itt a „király” szó nem feltétlenül uralkodót takar, hanem azt a szakralitást, azokat a lehetőségeket, amiket aztán vagy ki tudunk használni, vagy nem. A Jóisten, az „isteni rész” ugyanis mindnyájunkban benne van, ezt a világon sok vallás, kultúra így tartja, csak a modernitásban már elfelejtkeztünk róla. Pedig Böjte atya néha eszünkbe juttatja, mondván: az Úristen nem teremt selejtet. Így Mátyás sorsa a mi sorsunk is, főleg, hogy ő az a történelmünkből ismert király, aki a mai napig a legnépszerűbb itthon. És ebből a szempontból mégiscsak pozitív az ő sorsa, az ő története is, hiszen rendkívül rossz nemzetközi körülmények között, és szinte állandó belső lázadástól kísérve teremtett reneszánsz udvart, Fekete sereget és hatalmas, több országra kiterjedt birodalmat. Egyéni szerencsétlensége, hogy terveihez, elképzeléseihez nem nőtt fel senki, hogy viszonylag fiatalon halt meg és hogy nem tudott dinasztiát alapítani. Sok minden másképpen történhetett volna… A másik könyv az Összhang munkacímű novelláskötetem, melyet a Napkút Kiadó tervez megjelentetni őszre, a Könyvfesztivál idejére. Ebben a különböző írott-, és online folyóiratokban, valamint antológiákban – Irodalmi Jelen, olvasat.hu, Előretolt Helyőrség, Eső, Országút, Pannon Tükör, Történelmiregényírók Társasága –, az utóbbi néhány évben napvilágot látott elbeszéléseim szerepelnek. Mivel ezek más hangúak, mint a korábbi írásaim, erősen kíváncsi vagyok a fogadtatásra. – És köszönöm az interjút: A másik Feri. A budapesti.