„A hangok ömlenek a zongorából,

Mint illatos …?... száll a gőz.

Lassan simítja arcomat a mámor

És bennem most száz élet kergetőz.”

„Ha írtál egyszer homályvont üvegre

ujjvéggel egy nevet –

ne hidd, hogy az belőled valaha kihalt.

Csak gyenge lehelet kell,

s viszont látod halványult betűidet.

Az a név nem hagy soha nyugton,

s izgat – mint …?... a szívet.”

„Nekem ily rózsám nem volt sohasem.

Más virágra vágytam már akkor is:

Halványabbra, illattalanabbra,

De ritkábbra, csodálatosabbra. –

És közben – …?...”

„Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és …?...,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?”

„Ha most valaki halkan idejönne,

idelopózna a hátam mögé

és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát

finom-borzolón …?...

s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.”

„Világításunk javításaként

Kapunk két vaggon szép északi fényt;

Valódi orosz teát ihatunk,

Mit ebben a dohánytalan világban

Leöntés után …?...;”

„Tárcám van igaz szinezüstből,

…?... vigan illan,

Szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

Langy téa, beteg idegemnek.

Ha járok a bús Budapesten,

Nem tudnak egész idegennek.”

„ki majd a decemberi hóba lépek,

nyomomba nagy fekete út marad utánam.

És vágyom vissza teák langy zamatját,

mely csókjait idézi …?...”

„Főzi …?...,

Mint torokfájós gyereknek a teát.

Szentimentális, de kedves cseléd.

Jól van. Hadd ülök hozzá közelébb.”

„Sétálni most – ez kéne éppen!

Zúzos, ködlepte fák alatt!...

…?... ábrándos kis fejében

Teremhet ilyen gondolat.

Felöltözött a táj fehérbe,

Menjek és nézzem meg tehát.

Adjon szivem – ez többet érne –

Egy csésze párolgó teát.”

„Egy lélek sincs, ki kérdené:

»Mi baj?... teát készitsek-é?

Kell …?... talán?...

Vagy menjen fris vizért a lány?...«”

„Az ajk fölött szépek a lágy pihék.

A szemben …?... szép.

Telt karcsúság: legszebb nyakék.

S ha úgy nyujtja szerelmét és magát

A kínok csészéjében át:

Mint langyra hült fanyar teát.”