A paprika nekem személyes kedvencem, és nekünk, magyaroknak nem egyszerűen egy zöldség, hanem „A zöldség”, valódi, elidegeníthetetlen nemzeti ügy, méghozzá az egyik legkedvesebb és legszebb, még akkor is, ha Dél-Amerika az őshazája, ha éppen olyan fontos Ázsiában és Mexikóban, mint itt. Talán kicsikét fontosabb és olcsóbb, mint a foci és a tűzijáték, éppen ezért nem lehet eléggé értékelni. Amikor hét esztendővel ezen levél megírása előtt Szentendrére költöztem Budapest belvárosából, az első tavasszal ösztönösen és azonnal magról palántákat kezdtem nevelni, elsősorban paradicsomot és paprikát. Aki volt gyerek, s volt néhány ragyogó nyara, az emlékszik, milyen a vízparton friss vajas kenyeret és harsogó zöldpaprikát majszolni, tudja, milyen lila szájjal reszketni, s arra gondolni, hogy amint elfogy a finom friss zöldség és a szinte még meleg kenyér: vissza lehet menni pancsolni a többiekkel. Ahogy az ember felnőtt lesz, s különösen a férfiak, egyre inkább a csípősebb, markánsabb paprikák irányába érez vonzalmat. Néha azon tűnődöm, hogy ez a férfivá érés folyamatának természete kell legyen. Míg fiatalon a harsogó, ropogós paprikákat és nőket kedveljük, idősebben már nem bánjuk, ha az asszony kissé csípős, még azt se, ha alkalmanként odamar és helyretesz minket. De ez a hasonlat persze sántít, hiszen ismerek nőket is, akik nem vetik meg a csípős ízeket. Tegyük hozzá, hogy feleségem tősgyökeres szegedi, alsóvárosi, ahol a paprika, különösen pedig a fűszerpaprika ügyében nem ismernek tréfát, s nem biztos, hogy elnéznek nekem holmi sántikáló hasonlatokat ilyen komoly ügyben. Egyébként, ha valaki igazán jó könyvet akar olvasni a paprikáról, akkor keresse meg Bálint Sándor A szegedi paprika című alapművét.

Sokáig azt a hibát követtem el, hogy már februárban nagyon türelmetlenül vártam a tavaszt, és korán elültettem gondosan gyűjtögetett paprikamagjaimat, megindítottam palántáimat, elfoglalva a konyha és a nappali ablakai alatt minden helyet, feleségem nem kis bosszúságára. De az utóbbi években rájöttem, hogy bőven elég márciusban elkezdenem a palántázást. A magokhoz visszatérve, legjobban a különböző „magbörzéket” szeretem, ahol hozzám hasonló elvetemültekkel lehet cserélgetni paprikamagokat, de nekem bejöttek a kecskeméti magtermesztő üzem magjai is, ahonnan klasszikus és kiváló minőségű szegedi fűszerpaprika magokat szereztem fillérekért, annyit, hogy éveken át termeszthetek kedvemre.

A legjobb és legszebb növényeim magjait – ha nem hibridek – „meg szoktam fogni”, vagyis elteszem a következő évre és újravetem őket, így őrizve a genetikájukat. Az első években – mivel épp előadásokat tartottam magyar kelet-kutatókról, mely előadások esszé formátumban később megjelentek a Magyar Buddha című könyvemben –, megismerkedtem a Bhutáni-Magyar Társaság alapítójával, s tőle eredeti bhutáni chili-magokat kaptam, amelyekkel sokat kísérleteztem. Ennek a chilinek „ema” a neve ott. Így történt, hogy himalájai paprikák nőttek a szentendrei Kada-csúcson. Bevallom, ezek a paprikák szépségükkel lenyűgöztek, de termésátlaguk messze elmaradt, és bár a bhutáni ételspecialitást elkészítettük belőlük, amely főtt ema(chili)paprika sajtmártásban (ott eredetileg jak sajttal, itt kecskesajttal és rengeteg rizzsel), de ez a paprika az igazán magas hegyekhez szokott, és mi csak kétszázötven méteren lakunk. Az Ema Datsi Bhután leghíresebb és legnépszerűbb étele, s miközben ettem, gyanú kezdett fogalmazódni bennem, miszerint összefüggésben lehet azzal, hogy Bhutánt, ezt a kis hegyi királyságot mondják a világ egyik legboldogabb országának. Különleges hozadéka volt ennek a kis egzotikus kerti kalandomnak, hogy az igen kicsiny Magyarországon élő bhutáni közösségben híre ment, hogy egy szentendrei kertész-költő az ő paprikájukat termeszti, s amikor egy dokumentumfilmes bhutáni fiú a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen végzett, diplomamunkájának minket választott. Három hónapig gyakorlatilag nálunk lakott, és igen jó barátságot kötöttünk, nagyon kedves kis filmet forgattunk együtt paprikákról, méhekről, kertről, róla és rólunk, de főleg arról, hogy hogyan lehet az otthont a hazában megtalálni. Azóta visszatért varázslatos hazájába, s úgy búcsúzott el tőlünk, mint egy családtag. A paprikatermesztésnek tehát már legalább egy jó barátot köszönhetek, s ez megfizethetetlen.

A bhutáni paprika termesztésével azonban felhagytam, mert erősebb volt a szegedi lobbi, s bevallom, én leginkább azt szeretem, amikor szép fürtökben kiszáríthatom a fűszerpaprikáimat, majd bükkfával megfüstölöm, porrá őrölöm, s az így nyert füstölt, szárított, csípős fűszerpaprika-őrlemény hordozza azt az ízvilágot, amely bármilyen hideg télen melegséget csempész a bendőmbe és a szívembe is, midőn gondosan gőzölgő húslevesbe szórom bicskám hegyéről. Sokszor elgondolkodtam már, milyen érdekes, hogy főleg paprikával és méhekkel foglalkozom kis kertemben, mindkettő „csípős”, kicsiny, de erős és szép. Talán még rózsákat termeszthetnék, de azt meghagyom Danyi Zoltánnak, aki szerint amúgy is „minden rózsa kegyetlen”. Csak érdekességként mondom, hogy van egy külön rózsa alfaj, a „szentendrei rózsa”, amely a mi kertünkben is terem, s egészen csodálatosan szép.

A paprikákat tehát márciusban indítom, apró poharakban, tőzeges palántaföldben. Van egy kicsiny üvegházam, ami azt hiszem, a kifinomultabb kertészkedés elengedhetetlen kelléke. Ebben májusig vannak a növényeim, amikor is kettesével nagyobb, 10-20 literes műanyag cserepekbe ültetem őket. A cserepekbe a gilisztakomposztom humuszát keverem termesztőtőzeggel és marhatrágyával. Amikor marhatrágyával dolgozom, mindig eszembe jut gyermekkorom faluja, ahol a tehenek minden reggel és este vonultak a mezőre és végigtrágyázták az utcákat. A leleményesebb kertészek összeszedték a tehénszart, és a komposztra dobták. A tehénszar ugyanis aranyat ér. Hozzátenném, hogy Indiában fűtenek, sőt építkeznek belőle, sőt Ázsiában a tehénszarból növő gombát a sámánok, varázslók legszentebb eledelének tartják, amitől misztikus révülésbe kerülnek fogyasztóik. Mi azért inkább ne kezdjünk el mindenféle gombákat eszegetni a tehénlepényekről, helyesebb, ha trágyázásra használjuk, abból is az érlelt fajtát ajánlom, nem a frisset.

Egy délalföldi barátom mondta egyszer, hogy a paprika jellemzően monokultúrás növény, vagyis nem szeret más zöldségeket az ágyásban, cserépben, amiben van, de nem magányos típus, vagyis legalább két növényt érdemes ültetni egy cserépbe. Nagyon jó növénytársítás a már fejlett növények mellé büdöske magokat szórni, mert azok elűzik a kártevőket és szépen virágoznak őszre.

Kora tavasszal előfordul, hogy egy-egy növény levelein megjelennek a hangyák és tetveket tartanak. Egészen hosszasan figyeltem, hogy a hangyák, ezek a csodálatosan intelligens szuper-organizmusok, a méhek távoli rokonai, mondhatjuk, hogy úgy tartanak tetveket, mint mi teheneket. A tetvek az ő teheneik. A hangyák helyezik ki a paprikák leveleire a tetveiket, rakosgatják és gondoskodnak róluk, majd amikor kellően meghíztak, gyakorlatilag kimasszírozzák belőlük a tetűlét, egy édes, cukrokkal teli zöld trutymót, amit megisznak, és meggyőződésem, hogy berúgnak tőle. Sokáig küzdöttem a tetvek ellen, aztán megértettem, hogy a legjobb, ha a levelek fonákját, ahol lenni szoktak, egy kis alkoholos kendővel áttörlöm. Illetve, ha legalább egy növényt hagyok nekik. Elvégre a hangyáknak is kell szórakozás. Egyébként, ahogy a paprikák erősödni, száraik „fásodni” kezdenek, ahogy egyre több termés lesz: a tetűkocsma-fesztivál is egyre gyérül. A növényeket kora virágzásukkor érdemes kicsit „megcsipkedni”, az első virágokat leszedni, ami miatt a növények még többet fognak hajtani, még több termést hozni.

A paprikaterméseket folyamatosan szedni kell és fölfűzni, ezzel is lehet a termésátlagot növelni, de persze legjobb, ha a küszöb alatt lakik egy poszméhcsalád, vagy a kert végében egy teljes méhes, mint nálunk, mert akkor a kis döngő jószágok úgy beporozzák a paprikákat, hogy nem győzzük szedni. Egyébként nekem olyan negyven-ötven cserepem, tehát nyolcvan-száz fűszerpaprika növényem van, jellemzően szegedi, makói, macskapöcse és hasonlók, de mindig van pár habanero is, mivel chilipasztákat is szoktunk készíteni, s azokhoz inkább azok jók. Egyik évben nagyon ráálltam a szupercsípős habanerókra, és búvármaszkban őrültük és főztük a pasztákat, de a szentendrei taxisofőrökön kívül élő ember nem tudta őket megenni, köztük azonban nagyon népszerű volt, megmagyarázhatatlan okokból, úgyhogy akkoriban sokat taxiztunk. A paprika csípőssége kapszaicin-tartalmától függ, amivel kapcsolatban komoly kutatások folynak. Itt is igaz, hogy ami kismértékben gyógyszer, az nagymértékben bruhaha, pfúha és aztakutyamindenit. A chilipaszták egy új szintjét fedeztük fel, amikor elkezdtünk méhészkedni, saját mézünk lett, s kísérletezésképpen mindenbe raktam mézet. A saját készítésű, saját mézes, saját termelésű chilipaprikakrém új dimenziókat nyitott az ízlésvilágomba, elhiheted.

A paprikák öntözése, a locsolás már külön kerti levél témája kell legyen, de bárhol is élsz, falun vagy városban, érdemes legalább néhány paprikát nevelgetni, amelyek nemcsak szépek, de finomak és egészségesek is, nemcsak szórakozás, hanem a haza-, és életszeretet legbiztosabb jele.

Weiner Sennyey Tibor