Bencsik Gábor író (1954) a Gödöllői Agrártudományi egyetemen agrármérnökként, a Pécsi Tudományegyetemen történészként diplomázott, itt PhD fokozatot is szerzett. 1979 óta újságíró, 1989-től 1997-ig a MÚOSZ főtitkára, 1997–98-ban antikvárius, szabadúszó, majd a Magyar Demokrata munkatársa. A Magyar Krónika folyóirat alapító főszerkesztője, jelenleg főmunkatársa. Történelmi esszéi és regényei a Magyar Mercurius és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadásában jelentek meg, novelláit és tárcáit többek között a Kortárs, a Magyar Napló, az Irodalmi Jelen, az Előretolt Helyőrség közölte. Legutóbbi kötetei: Mari története(regény, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020); Lavotta János utolsó délutánja (regény, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021). – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: 1994-ben alapítottad a Magyar Mercurius Kiadót. Nem lehet „olcsó” vállalkozás. Ritkaságokra, bibliofil kiadványokra koncentrál, s az „egyéb” kategóriában is igen különleges könyveket találunk. Kérlek, ismertesd nekünk ezt az izgalmas vállalkozást!

Bencsik Gábor: Középiskolás korom óta bibliofilnak gondolom magam. Amíg jobban ráértem, jószerével hetente végigjártam az összes fővárosi antikváriumot, ott ültem minden könyvárverésen, az Állami Könyvterjesztő Vállalat árverési katalógusait a hetvenes évektől teljes sorozatban őrzöm, még az a példány is hiánytalanul megvan, amelyikből annak idején a hatalom kitépette a hátsó borítót díszítő történelmi magyar címert. Elbűvölt az olykor több száz éves könyvekben foglalt mély kultúra, a könyvek szépsége és gazdagsága. Másfél évig még saját antikváriumom is volt, de tőke híján nem tudott megkapaszkodni, föl kellett adnom. Viszont ebből a szenvedélyből lett a könyvkiadó, amelynek bibliofil sorozatában kézzel, bőrrel kötött, minőségi papírra nyomtatott könyvek jelentek meg, például a Corpus Juris Hungarici, a Ratio Educationis, az első magyar perrendtartás, Széchenyi Hitele, jogi, orvosi és más klasszikus magyar művek. A legnagyobb sikert talán a Corpus Jurisszal értem el, több mint 400 példány fogyott a két hatalmas kötetben megjelent, hat kilós műből, nincs is több, elkelt mind. A kiadó működését ezzel együtt is abbahagytam, létezik még, de ritkán ad ki könyvet, másfelé fordult az életem.

KkF: A kiadó kötetei között számos cigány témájú is van. Miért ez a választás?

BG: Mindennek története van, ennek is. Röviden: a ’90-es évek elején Choli Daróczi József, a költő írást kért tőlem folyóirata, a Rom Som számára. Elkezdtem töprengeni, gondolat gondolatot követett, és rájöttem, hogy a magyar cigánysággal kapcsolatban rengeteg tennivaló volna. Könyvkiadóként ehhez a munkához könyvekkel, a Magyar Roma Történeti Könyvtár sorozatával járulhattam hozzá. Ha már belekezdtem, magam is kutatni kezdtem a magyar cigányság történetét, a témában PhD fokozatot szereztem, és a kutatásaim eredményét is kiadtam.

KkF: A vármegyék visszaállítása körül zajló hírek aktuálissá teszik a korábban kiadott Vármegyék könyve című kétkötetes munkádat. A kiadód oldalán olvasom, hogy elfogyott. Szerencsére a Demokrata honlapján jó hír fogad: „A következő hónapokban vármegyénként, ábécé sorrendben közöljük Bencsik Gábor dupla kötetének online változatát, korabeli, nagyrészt színes képeslapokkal, valamint Kogutowicz Manó 1905-ben megjelent vármegye-atlaszának nagyítható térképeivel illusztrálva.” Tervezel újabb papírkiadást az ominózus kiadványokból?

BG: Nem tervezem, betöltötte a hivatását, ezért is válik online hozzáférhetővé.

KkF: Amint a kiadód könyveire, úgy a Magyar Krónika havilapra is jellemző a különösen szép megjelenés, az igényes tipográfia. Zorán sorai ugyan meggondolandóak: „… nem hirdettük a szürkeséget, / De azt hittük, hogy drágább, ami szép”, én azért mégis úgy hiszem, hogy a szépségnek is ára van. És tehetséges munkatársakat igényel…

BG: Valóban tudatos döntés volt, hogy küllemében is igényes kiadvány legyen, méltó ahhoz a történelmi léptékű munkához, amit a magyarság a rendszerváltás óta az országépítésben végez. Az volt az ambícióm, hogy olyan folyóirat jöjjön létre, ami nemcsak a megjelenés idején érdekes, de hosszú időre „megül” az otthonok könyvespolcain is, ötven, száz év múlva hírvivője legyen a mai jelenünknek. Jó munkatársakat nem volt nehéz találni, sokan tudnak jól írni, és sok tehetséges fotósunk van. 

KkF: A Wikipedia szerint 2005 óta a Magyar Demokrata lapigazgatója vagy. Szerintem nem minden olvasó tudja pontosan, hogy mit takar ez a feladatkör.

BG: Már nem vagyok lapigazgató, túl sok más feladatom van. Amúgy a lapigazgató olyasmi, mint a kórházban a menedzserigazgató: jó, ha szakember, jelen esetben újságíró az illető, de a fő feladata a gazdálkodás szervezése, a szerkesztőségi munkafeltételek megteremtése, tárgyalás a nyomdával, terjesztőkkel, szóval az üzem működtetése.

KkF: Lavotta János utolsó délutánja című köteted PIM-es bemutatóján igen jól érezte magát az akkor még maszkra kötelezett nagyérdemű. Sokat derültünk az új köteted kapcsán megosztott rövid történeteiden. Vidám, kiegyensúlyozott ember nyugalma sugárzott belőled. Alaptermészeted, vagy sokat dolgozol azon, hogy ilyen lehess?

BG: Én is mindenféle bajokkal küszködöm, de az a makacs meggyőződésem, hogy az élet végső soron kimondhatatlanul szép. Van is itt egy komoly irodalmi probléma, amire az Anna Karenina híres első mondata világít rá: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Bizony, a szépséget, a boldogságot sokkal nehezebb jól, érdekesen megírni, mint a csúnyát és a tragikusat. Az egyik fő ambícióm, hogy mégis sikerüljön érvényesen, hitelesen szólnom az élet szépségéről. De mivel az ember csak akkor tud hitelesen megszólalni, ha önmagát adja, igyekszem meg is élni ezt az életörömet. Nem esik nehezemre.

KkF: Fent említett kötetedet Gáspár Ferenc ismertette az Olvasat hasábjain, tőle idézek: „De vajon miért érdekes nekünk, mai olvasóknak ez a mű, mely a sejtelmes Lavotta János utolsó délutánja címet viseli? Mivel tud többet mondani, mint egy pusztán életrajzi regény arról a zenészről, aki bár nemesnek született, inkább a cigányéletet választotta jó borokkal és tüzes menyecskékkel, akivel még a császár is muzsikált Bécsben, s aki úgy tudta váltogatni a szívet melengető és andalító muzsikát a szenvedélyes táncba hívogatókkal, hogy a nemesi kúriák kézről kézre adták egymásnak, s dicsekedtek: náluk zenélt a nagy hírű mágus, a hegedű magyar Paganinije!” Kérlek, válaszold meg Gáspár Ferenc akkori, költői kérdését!

BG: A teremtés egyik misztériuma, hogy minden emberi sors érdekes, mert a teljességet foglalja magában. A Mindenség mindannyiunkban bennünk van. Lavotta János sorsa azért persze könnyebben kínálja magát a megírásra, mint sok másé. Köztes ember volt, a zeneirodalom egyik csúcsát jelentő bécsi klasszikus iskola és az onnan nézve mérhetetlenül távoli provincia, Zemplém klimpírozó úrikisasszonyai között, az őt megelőző vidéki cigánybandák és az őt követő Liszt Ferenc között. A verbunkos kiteljesítésével mégis hozzáadott valami sajátosan magyart a világ zenekultúrájához. Nem követendő példa, de szerethető figura, én legalábbis szerettem, amikor írtam.

KkF: Mari története című első regényed is csak két évvel ezelőtt jelent meg. E két mű kirándulás volt csupán a regényírásban, vagy várhatjuk a folytatást?

BG: Tizenéves korom óta író akartam lenni. De be kell vallanom, hogy a közelmúltig nem éreztem készen magamat erre. Antikváriusként rengeteg példáját láttam annak, hogy a gyenge írók, a gyenge könyvek hogyan hullanak bele a feledésbe, nem akartam ezek számát gyarapítani. Négy-öt évvel ezelőtt éreztem először, hogy talán már képes vagyok arra a minőségre, amit érdemes közzé tenni. Úgyhogy folytatom.

KkF: Időről időre feltűnsz a HírTV Sajtóklubjában. Kitől örökölted „elegáns”, de magvas kommentáló, érvelő készségedet? Mit adtak hozzá az egyetemi természettudományos tanulmányaid?

BG: Reál és humán diplomát is sikerült szereznem, ez sokat segít a gondolkodásban, a világ dolgainak megértésében. Meg talán abban, hogy elkerüljem az indulatosság csapdáit. Természetesen van véleményem a világról, és szorítok azoknak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, de megpróbálok uralkodni az elfogultságaimon. Nem mindig sikerül. 

KkF: „Hosszú, forró nyár…”, ezúttal Zalatnay dala cseng fel a fülemben. Tudsz ilyen hőségben alkotni, írni? Min dolgozol éppen?

BG: Jóban vagyok a meleggel, a forróságot is elviselem, de persze aggódom a klímaváltozás miatt, ez szerintem is komoly dolog. A saját dolgomnak, feladatomnak mégis leginkább az írást gondolom. A Mari történetének apropóját dédnagyanyám sorsa adta, most apám, a közelmúltban elhunyt, nincstelen parasztgyerekből lett Kossuth-díjas szobrászművész élete apropóján próbálom a történet nyomvonalát követve megírni, hogyan éltünk itt a huszadik századi Magyarországon. 

KkF: Mi a célod az írással? Van ars poeticád?

BG: Azt hiszem, azt tapasztalom, hogy igaza volt Szegedy-Maszák Mihálynak: a regény önmagát írja, az író ennek a folyamatnak csupán médiuma. Ha mégis célt kell megadnom, akkor az az, hogy elmondjam azokat a történeteket, amiket más nem tudna elmondani. Ars poeticának pedig talán három szó felelne meg: elfogadás, szeretet, munka. Ezekkel le lehet élni egy jó életet.