A hidegháború végével a tudományos fantasztikus művek, a sci-fi mutációjaként nyert egyre nagyobb teret magának, majd az ezredforduló után, a mind fenyegetőbb ökológiai krízisben vált különösen népszerűvé a cli-fi, vagyis a klímafantasztikum/klímafikció műfaja. Ha az utóbbi két évtized termésére gondolunk, ez ugyanúgy megfigyelhető a filmeknél (gondoljunk csak a Csillagok közt [rend. Christopher Nolan, 2014] elején felvillantott takarmánykrízisre, ami az új otthont a világűrben kereső misszió motivációjaként szolgál), mint az irodalomban (például ilyen Cormac McCarthy Az út című, 2006-os regénye) vagy a videojátékoknál (ilyen a Sony által 2013-ban kiadott The Last of Us, amelyből jövőre érkezik élőszereplős sorozat az HBO Maxra). Ugyanakkor a cli-fire is igaz ugyanaz, mint a klasszikus vagy modern utópiákra és disztópiákra: sokkal inkább szólnak a jelen állapotokról, hiába van cselekményük a jövőbe helyezve.

Az előző kisesszémben már felvillantottam egy olyan paradigmaváltást a klímáról való gondolkodásban, hogy míg az korábban egy biztos térbeli kiterjedéshez kötődött, addig manapság ugyanaz a pillanatnyiság és az időben gyors alakulás kapcsolódik hozzá, mint a változékony és szeszélyes időjáráshoz. A cli-fik márpedig kitűnően rámutatnak arra, hogy egy adott korban a klíma mely irányban – vélhetően – bekövetkező változása szüli a legnagyobb félelmet. Különösen érdekes ebből a szempontból a brit író, J. G. Ballard (1930–2009) életműve, aki ikerregényeiben, a Vízbe fúlt világban (1962) és az Aszályban (1965) a jégsapkák megolvadásával és egy végső szárazsággal is számol, tehát a klímaváltozás lehetséges kimeneteleit vázolja fel abban az évtizedben, amikor inkább az atomháború fenyegetése határozta meg a mindennapokat. Ugyanakkor ez egy olyan időszak is volt, amikor bármelyik pillanatban és egy csapásra megváltozhatott volna a klíma, a nukleáris tél beköszöntét eredményezve.

A hidegháborús fegyverkezés berekesztésével és az atomfegyverek szabályozásával a bolygó kihűlésének mint az embert fenyegető klímafolyamatnak az évszázados fantáziája is háttérbe szorult. Ma a felforrósodás, a konstans hőhullámok szülte aggodalom vette át a helyét – persze a globális felmelegedésről nem pusztán az ilyen hőjelenségek tanúskodnak, hanem a szélsőséges időjárási viszonyok idő- és térbeli besűrűsödése és általánossá válása is, ezért fals, amikor a globális felmelegedést tagadók például a júniusi fagyok példájával érvelnek véleményük mellett.

A kortárs cli-fidömpinggel párhuzamosan megindult e viszonylag friss műfajnak a hagyományképzése, a XVIII–XIX. századi szerzők műveiben való azonosítása is. Eva Horn Lord Byron Sötétség című versét és Gabriel Tarde francia gazdaságszociológus Fejezetek a jövő történetéből (1896) című kisregényét hozza fel erre szemléletes példákként.

Az előbbi akkor íródott, amikor 1816-ban a Genfi-tónál töltött nyaralásra Byron meghívta Percy és Mary Shelleyt, illetve vele volt orvosa, Dr. Polidori is. A Tambora vulkán kitörése miatt azonban olyan rossz volt az idő, hogy a vakáció nagyobb részét a házban töltötték, egyfajta Dekameron-szerű helyzetben mesélve egymásnak rémtörténeteket. (Többek között ekkor született Mary Shelley Frankenstein és Polidori A vámpír című regénye is.) Byron versében a Föld kihűlésétől eljutunk a civilizációs normák totális leépüléséig, a szenvedések és a pusztulás láttatásától a végső tabuig, a kannibalizmusig.

Az utóbbi pedig újra előveszi a felvilágosodáskori utópikus gondolkodás toposzait, melyeket Madách is alkalmazott – ne feledjük, Fourier megvalósult falanszterét (XII. szín) az űrbéli kitérő után az eszkimó-szín követi a Földön, vagyis a Föld kihűlése –, amikor az élhetetlen felszín miatt a föld alá szorult emberiség új életét vázolja fel. Tarde regényében nyilvánvalóvá válik a dinamika a progresszió és a regresszió, a fejlődés és a visszafejlődés között: az emberek visszasüllyednek az ösztönállapotba (akárcsak Byronnál), ám ez lehetőséget is nyújt arra, hogy a társadalom szervezése újrakezdődhessen, ezúttal az aufklérista ideálok alapján. Tarde könyve jól azonosíthatóvá teszi a cli-fik fő jellemzőit; nemcsak azt, hogy kettős kötés van a biológiai és a társadalmi folyamatok között (és ez a szociáldarwinista gondolkodásmód mintha mind a mai napig jelen lenne az ilyen típusú művekben), hanem azt is, hogy a klíma és az emberi fejlődés között is hasonló kapcsolat figyelhető meg. Példának nézzük Antal Nimród sajnos csak két évadot megélt, első látásra egy újabb B-kategóriás sci-finek tűnő Wayward Pines című sorozatát: abban azért hoztak létre egy tábort – amely (és itt ismét csak felüti fejét a regresszió, a visszatérés egy korábbi állapothoz:) egy klasszikus amerikai kisvárosnak tűnik a ’60-as évekből – a kivételes emberekből álló túlélők egy kis csoportjának, hogy megvédjék őket azoktól a vadaktól, akik a klímaváltozásnak való kitettségükben bámulatos fizikai képességekre tettek szert, de emberi méltóságukat teljesen elvesztették.

Ez a fajta szembeállítás a natúra ereje és a kultúra értékei között nem előzmény nélküli: gondoljunk csak Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde című kisregényére, ahol a gyenge tudós és az erős, ám a társadalmi normákat felrúgó előemberszerű alteregójának konfliktusa szüli a drámai hatást. Ám ez az oppozíció máshogy kereteződik akkor, és műfajilag a horrorból a klímafantasztikumba kerül át, ha egy posztapokaliptikus állapotba íródik bele.

Smid Róbert