Van, aki a tópartot vagy a tengert választja hűsölés céljából, van, aki a pincét. Mostanában naponta többször is lelátogatok a hűvös helyiségbe, s leragasztott, könyvvel teli kartondobozokat szakítok fel. Egyesével veszem kézben a könyveket, folyóiratokat. Apránként haladok vele, mert három kategóriába leltározom őket: az enyém, a férjemé, a kutyanemolvassamárelőketé. Eredetileg egy faltól falig nagy könyvárunk volt, de most fele annyi könyv fér el, mint eddig. Ez kb. 500 könyvtől való megválást jelent számrendileg. Volt egy úgynevezett első rosta, amelyen még elég sok könyvet „átengedtem”, de aztán azokból is szelektálni kellett. És akkor még nem beszéltem azokról a könyvekről, amelyeket elajándékozásra szánok.

Minden könyv, amit a kezembe veszek, érzelmileg hat rám. Természetesen nem olvastam mindet, de a legtöbbjüket igen. Egyszer szentimentális Wertherként ábrándozom, máskor az egzisztencialista létfilozófus, Kierkegaard jön velem szembe, aztán Janus Pannonius pajzán epigrammáin dilemmázom, mire kellhet, ha már nem tanítok, vagy szegény Füst Milán kétkötetes Naplóját vajon elolvasom-e valaha. A tiszta ész kritikája írja felül olykor a szív döntését. A dedikált és egyéb ajándékkönyvektől szintén nem válik meg az ember. Aztán itt vannak a recenzens példányok. Ezekkel az a gondom, hogy még túl friss az olvasási emlékképem róluk, baráti viszony fűz mindegyikhez, ezért azok érzelmi alapon maradnak.

A folyóiratokkal szemben nagyon egoista módon bánok: amelyikben nem szerepelek, azok egyelőre összekötözve várnak lent egy dobozban a pincében, ahová egyébként már beterveztem egy kisebb könyvespolcot, hogy legyen egy lenti, pincekönyvtáram is, ahová majd kipakolom a folyóiratokat is. Még megvannak például azok a Hitel folyóirat lapszámok 1995-ből, amelyekben folytatásban Sütő András később nagy sikert aratott művét, a Balkáni gerle című drámáját olvashattam, vagy ugyanígy Szív Ernő estéjét az Alföldben, szintén 1995-ben.

Jó volna rendszerezni is a könyveket, ahogyan az egykori könyvtárunkban voltak, de most ideiglenesen ahogyan felérkeznek a pincéből, úgy kerülnek egymás mellé a könyvek. Megállok egy polcnál: Pirandello, Mórus Tamás, Dragomán György, Huizinga, Ágh István, Antropológia és irodalom, Szabó Magda, Alakzatlexikon stb. Kétségtelenül kaotikus, de én szeretem meglátni a káoszban a rendet. Most még pillanatnyilag nem tudnám megmondani, milyen rendezőelv van a fenti sorozatban, de egyszer, ha lesz időm, keresek valami intertextuális köteléket közöttük.

Most arra gondolok, ha nem veszi be egyetlen antikvárium sem a feleslegessé vált könyveinket, tényleg ácsoltatok édesapámmal egy faltól falig könyvespolcot a pincébe. Ez a gondolat máris hűsítően hat rám. Lenne egy pincekönyvtáram, a folyóirataimmal, az egykori főiskolai-egyetemi jegyzeteimmel, a dupla példányos Haza a magasban-nal és a Rab Rábyval. Ez persze kettős „könyvelést” jelentene agyban, bizonyára egy időre állandóan keverném, mit hol láttam: fent, a szobában, vagy lent, a Gutenberg-pincészetben, ahová bármikor lemehetek, s ha meg is csap a helyiség hidege, felmelegíti szívemet az a tény, hogy alattunk is laknak: számtalan szereplő a hősi vagy csip-csup életükkel, szenvedélyükkel és szenvedésükkel, örömükkel, sikerükkel, gyászukkal, szerelmeikkel. Megannyi szerző: író, költő, irodalomtörténész, nyelvész, zenetudós, művészettörténész elsősorban. Két méterrel a föld alatt. Ám mégsem holtan.

Lajtos Nóra