A Magyar Írószövetség által kiírt, Méhes György Kossuth-díjas író nevét viselő pályázat ünnepélyes díjátadójára május 14-én került sor. A második díjat Weiner Sennyey Tibor nyerte, akivel életviteléről, drámájáról, valamint a közgondolkodás reformjának fontosságáról beszélgettünk. – Jancsó Nóra interjúja.

Jancsó Nóra: Munkásságod nagyon sokrétű, rendszeresen jelennek meg publikációid, a Drót online folyóirat főszerkesztője vagy, emellett kertészkedsz és méhészkedsz is, akik követik írásaid, erről az Olvasaton kéthetente megjelenő Kerti levelekben is olvashatnak. Hogyan tudod összeegyeztetni mindezeket az alkotó éneddel; milyen feltételek között érzed azt, hogy sikeres írói munkát tudsz végezni?

Weiner Sennyey Tibor: Nem tudom, mennyire végzek sikeres írói munkát, de ha sikernek nevezzük, hogy igyekszem az általad felsoroltakban jót alkotni, és közben jól érezni magam a bőrömben, akkor kétségtelenül sikeres vagyok. Nagyon sokat és folyamatosan dolgozok magamon is, hogy mindezt egyre jobban tudjam megvalósítani, s a Kerti levelekben is többször írtam erről. Igyekszem az értékes életidőmet okosan beosztani, nem elfecsérelni. Lehet, a paradicsomok magról nevelése, palántázása, felkötözése, hónaljazása, gondozása sokaknak merő időpazarlásnak tűnhet, ahogyan a „szuper-bio” minőségre való törekvés is, viszont számomra kifizetődő, és a kertemmel, méhesemmel, kutyámmal töltött idő mindig megnyugtató, mindig töltekezés, még akkor is, ha fizikailag néha nehéz. Az intenzív szellemi munka intenzív fizikai munkával párosítva számomra nagyon eredményes. Így aztán eljutottunk oda öt év alatt, hogy szokásommá vált kora tavasszal megkezdeni a palántázást, és feleségemmel a kertet műveljük, együtt örülünk a sikereinknek, szomorkodunk a kudarcok miatt, de tanulunk belőlük. – Sokkal könnyebb az értékes életidőt hülyeségekre pazarolni. De ki mondja meg, hogy mi a hülyeség? Például a számítógépes játékokat akár annak is nevezhetnénk, de amikor egy-egy nagy munka végére jutok, szeretek néha egy bonyolult, körökre osztott stratégiai játékkal akár egy egész estét is végigjátszani, mert ez leköt, segít kiüríteni az elmém; ugyanúgy használom azt, mint amikor írok, vagy szerkesztek, de valójában pihenek. Leginkább egy élvezetes, többféle táblán játszott sakkpartihoz hasonlíthatnám. Elkezdtem játék közben a saját stratégiáimat elemezni, a rossz lépéseket megváltoztatni, a jókat megtartani, így önismeret szempontjából is hasznosnak tartom. Éppen így nagyon fontos számomra a mindennapi teendők elvégzésében a düh, pontosabban a tűz, ami ezt táplálja. Végignézek a napi teendőkön, és dühös leszek, ha nincs tisztaság körülöttem, ha befejezetlen munkáim vannak, ha fut a kert, szalad a méhes. Ilyenkor fogom ennek az indulatnak a tüzét, átalakítom magamban cselekvő energiává, és kitakarítok, befejezem a munkáim, rendbe teszem a dolgaim, így elégedettség és öröm veszi át a helyét. Figyelnem kell azonban arra, hogy ez a cselekvő tűz ne váljon mániává, mert nem lehet és nem is kell mindent megcsinálni, bármennyire is dühít. Számomra a sikeres írói munka feltétele tehát az önmagammal való rendben lét, a tudatosság és ösztönösség harmonizálása és a nagyon határozott célok. Tudatos írói penzumom van, kis túlzással tudom, mit szeretnék megírni ebben az életben, s remélem, a Jóisten segít, hogy ezt meg is tehessem, úgy, hogy közben még jól is érzem magamat.

JN: Több műfajban tevékenykedsz íróként, költőként, emellett drámákat is írtál már. Mesélnél-e eddigi színdarabjaidról, megírásuk folyamatáról?

WST: Egy interjúban már említettem, hogy első, Szapphó című drámámat 2013-ban mutatták be Formanek Csaba rendezésében. Mivel általában trilógiákban gondolkozom, így az ezután következő két dráma is, a Ciceró Szicíliában folytatásként, míg a Diogenész előzményként kapcsolódnak a Szapphóhoz. Legutóbbi darabommal, a Kun Lászlóval egy olyan trilógia első darabját írtam meg, amely a magyar történelem szerintem fontosabb és érdekesebb fordulópontjait dolgozza fel, ráadásul ez egy királydráma. Egyébként a fiókban van két olyan darabom is, ami teljesen más, az egyik napjainkban játszódik, a Jin és a Jang szimbolikával írható le, míg a másik a Szapphóhoz hasonló hommage darab, egy számomra meghatározó költőről. Nem tudom, melyikkel készülök el hamarabb, mert mindig párhuzamosan alkotok több művet is. A fejemben legalább öt szöveg fut egyszerre, s ha már összeálltak, akkor a cetlikből, részletekből és a fejemben lévő gondolatokból születik egy koherens szöveg. Általában még azt is átdolgozom, például a Szapphót és a Diogenészt is csiszoltuk egy kicsit még a színpadra állítás előtt. Képes vagyok egyébként a megjelenés után is megváltoztatni egy-egy írásom, mert úgy gondolom, hogy amíg élek, a műveim velem együtt változnak, alakulnak. Mint oly sok írónak, nekem is halálom lesz majd a pont a mondat végén. A kérdés csak az, miről és hogyan szólt ez a mondat? Szép volt-e? Hasznos volt-e? Értelmes volt-e? Segített-e? Igaz volt-e? Szerencsére ezt nem nekem kell majd eldönteni.

JN: A Magyar Írószövetség által meghirdetett Méhes György drámaíró pályázaton második helyezést elért Kun László című műved egy történelmi dráma, amely az Árpád-kort idézi meg. Milyen kötődésed van ehhez a korhoz, miért pont Kun László történetének feldolgozását választottad?

 WST: Az Árpád-kor a magyar történelem nagyon fontos, igazán izgalmas részlete. Alighanem magyarságunk kialakulásának a honfoglalás után a második legfontosabb, háromszáz éven át tartó állomása. Az Árpád-házi királyok elképesztően izgalmas alakok voltak, számomra leginkább Szent László, Könyves Kálmán és Kun László azok, akik lenyűgözőek, s még ennyi évszázad elteltével is látszódik, hogy igazi egyéniségek voltak a maguk korában. Történelmi alakjaink gyakran belesimulnak valamiféle sablonba, s nem látjuk magát az embert; pedig engem főleg az érdekelt, hogy milyen ember volt Kun László? Mennyire volt önálló, mennyire volt kitéve a sorsnak, hübrisznek? Mennyire volt hasonló egy mai fiatalhoz, aki úgy érzi, hogy nem uralja a valóságot, és egyszerűen csak sodródik? Szerintem nagyon, s éppen ezért választottam őt hősömnek.

JN: Szerepelt is a pályázat felhívásában, hogy olyan drámák beküldését várják, amelyek reflektálnak a jelenkor kihívásaira. Ez a történet, illetve a műben felvetett kérdések, problémák miben lehetnek aktuálisak a 21. századi ember számára?  

WST: Kun Lászlót – amellett, hogy történelmileg hű maradtam – napjaink huszonéveseiről mintáztam, és ez egyszerre szimpátia, együttérzés, de kőkemény kritika is. Kicsit olyannak látom Kun Lászlót és a nálam húsz évvel fiatalabb generáció egy részét – vagyis nem mindenkit! –, mint John Calhoun egérkísérletében a „gyönyörű ifjak”-at. Calhoun etológus volt, és a túlnépesedést vizsgálta, hogy mi történik, ha végtelen erőforrások mellett, egy véges térben a populáció eléri a kritikus szintet. Egy idő után megjelennek a „gyönyörű ifjak”, akik már nem hajlandóak a családjukkal, a többiekkel foglalkozni, még a túléléssel sem, csak saját külsejükkel, mint nárcisztikus nihilisták. Ez a végső pusztulás legbiztosabb előjele, egyébként erről írtam is egy sci-fi novellát, ami anno még az Anakronista című kötetemben jelent meg. Kun Lászlót is egy ilyen „gyönyörű ifjú”-nak alkottam meg, akinek persze mindemellett szörnyű, tragikus múltja van. Hiába király, tehetetlen és kiszolgáltatott, ezért inkább külsőségekbe és szórakozásba menekül. Ez a drámám az apokalipszis előjelének felmutatása és elemzése, úgy, hogy mindig világvége van, és soha sincs vége a világnak.

JN: A díjátadóra Méhes György Kossuth-díjas alkotó születésnapján került sor. Mit jelent számodra Méhes György szellemi öröksége, fontosnak tartod-e műveinek kanonizációját?

WST: Mint filológus nagyon sokat foglalkoztam a közelmúlt irodalmával, különös tekintettel Békássy Ferenc, Hamvas Béla és Weöres Sándor életére és műveire. Békássynál és Hamvasnál láttam leginkább az úgynevezett „irodalmi kánon” visszásságait a magyar kulturális párbeszédben. Békássy összes művét kiadtuk, életrajzát megírtam, most egy róla szóló regényt próbálok befejezni, amire a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíját kaptam. Békássy nemes volt, művelt és patrióta, ami a kommunizmus alatt felejtésre ítélte, és sajnos a mai politikai szemellenzősséggel megvert közbeszédben sokak számára értelmezhetetlen. Hamvas kanonizációja pedig éppen azért problémás, mert nagyon sokoldalú alkotó volt, s igen erős kritikát gyakorolt mindennel és mindenkivel szemben, beleértve hazáját és önmagát is. Ráadásul, ellentétben Békássyval, aki huszonkét évesen meghalt a keleti fronton, Hamvas meg tudta valósítani az életművét. Az ő műveinek értelmezése nemcsak a politikai olvasatok miatt nehézkes, hanem azért, mert sokak szerint Hamvas „szent tehén”, akihez hozzányúlni, akiről beszélni, akit értelmezni merő eretnekség. Mindezt csak azért mesélem el, hogy érthetővé tegyem, mennyire nehéz ügy a mai polarizált, nárcisztikus és nihilista közéletünkben ez a kanionizáció-ügy. Méhes György kiváló író volt; nagyszerű, tiszteletreméltó és követendő dolognak tartom, hogy fia és családja pénzt és paripát biztosít emlékének megőrzéséhez, de önmagában ez valószínűleg kevés lesz hosszú távon, ezért is örültem a Méhes György Alapítvány létrejöttének. Szerintem a magyar közgondolkodás reformjára van szükség, hogy a magyar ember „a múltjával tudjon valamit kezdeni”, megismerje, tanuljon belőle, megértse, mi az, ami – kicsit nyersen fogalmazva – „használható” számára. Mindez nem kis feladat, de lehetséges. Méhes György életműve, akárcsak Békássyé, Hamvasé, Weöresé bővelkedik olyan írásokban, amelyeket érdemes és szükséges lenne az újabb generációknak ismernie. Vonzóvá kell tenni, beszélni kell róla, és nevének „forognia” kell; még a holtaknak is szükségük van marketingre. Talán leginkább ezt kell célba vennie egyfajta szellemi reformnak, hogy az olvasás, az írás, a tanulás, a művészetek és a tudományok ne valamiféle úri passzió, lebecsült bolondéria legyen, hanem természetes igény és megbecsült tevékenység, erkölcsileg és anyagilag is. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy mindig többen fognak focimeccsre járni, mint színházba. Mégis remélem, hogy többen megértik, igazán boldog emberek közössége csak a művelt emberfőkből állhat össze, csak ők tudnak megküzdeni az új évszázad emberfeletti kihívásaival, csak így van lehetőség arra, hogy a helyzet változzon. Ha pedig nem változik, akkor is mi nyerünk, azon kevesek, akik legalább megpróbáltak az értelem fényével bevilágítani egy elsötétedő korszak kapuján. Miért? Mert megpróbáltuk, és ezért tiszta a lelkiismeretünk.