A hazaszeretetről – Kerti levelek 22.
A hazát szeretni sokféleképpen lehet. Legtöbben szavakkal szeretik hazájukat, még akkor is, amikor ostorozzák, szidják, dühösek rá. Vannak, akik magukra tetoválják, zászlókat lobogtatnak, kiabálnak, hogy ők mennyire szeretik. Mások mások ellenében szeretik hazájukat, s inkább gyűlölnek, mint szeretnek. De valójában a haza a legtöbb ember szemében valami absztrakt fogalom, talán jelent néhány tájat, környéket, házat, embert, jobb esetben már anyanyelvet is, de leginkább szokást és politikát. Sokan összekeverik a hazát az állammal. Talán „Isten” után csak a „Haza” nevében öltek és hazudtak többet, s századunkra igencsak rátapadt az emberek gyarlósága e szavakra, s alig lehet a valódi fogalmat meglátni, alig lehet a sok hazugság és öldöklés mögött megtalálni azt, hogy mit is értünk valójában a „haza” szó alatt? S ha lehet szeretni ezt a hazát, mégis hogyan is kellene jól szeretni? Óriásplakátokon harsogva és melldöngetve és kiabálva? Vagy szégyenkezve mások haza nevében elkövetett bűnei miatt? A hazaszeretet egyeseknek túlzás, giccs, mánia, másoknak valami archaikus kacat, ami itt maradt, csak azért, hogy megtévesszék a tömegeket, hogy vezetni lehessen a birkanyájat „téves csatatérre” sokadszor is, mint a költő mondja. De alighanem valójában egyikük sem hazájukat szereti vagy gyűlöli, amikor ilyen szélsőséges. Azt hiszem, hogy Márai Sándornak van igaza, amikor azt mondja, hogy „A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.”
Ezen gondolkodtam, miközben a piacon üldögéltem, és néztem az embereket, akik ezt a hazát alkotják. Néztem a csoszogós bácsikát, aki vasárnapi ebédjéhez valót igyekszik beszerezni, egy roma asszonyt, aki gyermekét oktatta ki, hogy viselkedjen a nyári gyerektáborban, egy öreg nénit, aki járókerettel botorkált, két munkásruhás fiatalembert, akik hangosan nevetve haladtak el mellettem, egy börtönőrt, akinek hátára az volt írva: „büntetésvégrehajtás”, és kezében négy szál vörös rózsát szorongatott. Néztem a piaci árusokat, beszélgettem is velük, egy méhésszel, egy zöldségtermelővel, egy mogorva árussal, akinek olyan hangja volt, hogy bizonyosan minden vevő megrémül tőle, mégis rám mosolygot, mikor termékét megdicsértem. Láttam a henteseket és a tejeseket, a férfiakat a kocsma előtt, a családokat a kávézónál, a hömpölygő tömeget, s néztem az anyókát is, aki a kukába kukkantott be, hátha talál valamit. Amott a bőségesen megrakott kosarat, s itt a fillérekből összerakott életet. Láttam a különbségeket, láttam elegáns családot s közönségesen kiabáló egyszerű embereket is. Láttam, milyen sokan és mennyit dolgoznak azon, hogy itt a piacon reggel mindenféle étel legyen, zöldségek, húsok, halak, tejtermékek, mézek, s milyen sokan dolgoznak, hogy ezt megvehessék, hiszen a piacra kijönni nemcsak arról szól, hogy jó termékeket szerzünk be, hanem esemény is, ahol találkozhatunk hazánk egyik legfontosabb, kétségtelenül legőszintébb részével. A gyomrával. Mert a magyar, s erre gyakran gondolok, legőszintébben és legtisztábban, gyomrával magyar, s a gyomrával szereti a hazát. Talán ezért a legfontosabb prózaírónk Krúdy Gyula, aki ezt nagyon-nagyon jól tudta, s élte is. Manapság, ha valamilyen rendezvény van, mindenképpen kell legyen valami főzés és ivás is természetesen, s úri huncutságnak tűnik, hogyha az ember olyan helyekre is eljár, ahol nincs evés és ivás, csak egy kis zene, némi irodalom, művészet, esetleg színház. Még a kiállítások végén is kell pogácsa és bor, s én ezt sem tudom elítélni, csak hát jellegzetesen magyarnak tartom, hogy mindig és mindenhol enni és inni akarunk. Mintha gyomrunkkal tudnánk csak igazán szeretni, mintha gyomrunk lenne az, amellyel a művészeteket is be tudnánk fogadni. S kétségtelen, hogy a gyomor katedrálisa a piac, illataival és ízeivel, s engem mindig lenyűgözött maga a piac is, de különösen változatos közönsége. Nézem őket, s arra gondolok, hogy íme, ők az én kortársaim és honfitársaim. Én látom őket, tudok róluk; s a tájegységek, amelyeket annyira szeretek, mint az Alföld, a Dunakanyar, a Dunántúl, Erdély, a Balaton, a Bakony, s városok, mint például Budapest, Szeged, Pécs, Eger és Szentendre és oly sok még, és falvak, mint Abda és Zsennye, vagy folyók, mint a Duna, Tisza és Rába, és sorolhatnám még a földrajzot, a történelem, az irodalom és a nyelv mellett, melyhez annyira kötődök, hogy mindezek mellett, végső soron ezek, az itt élő emberek is a hazám. Ők, jó és rossz döntéseikkel, okosságukkal és tévedéseikkel, szeretetükkel és gyűlöletükkel, bűneikkel és jó tetteikkel, gazdagságukkal és nyomorukkal együtt. Különös közösséget érzek velük, s eszembe jut, amit Pilinszky János írt a hazaszeretetről, hogy „A legszebb »megoldást«, amit ismerek, Simone Weilnél olvasom. Gondolata indirekt módon egyszerre szól mindenkihez. Hogyan szabad szeretni a hazát? – teszi fel önmagának a kérdést. S a válasza: A hazát csak egyféleképpen lehet és szabad szeretni. Úgy, ahogy azt a népdalokban, Homérosznál vagy az evangéliumok szenvedéstörténetében olvashatjuk. A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk. E »részvét« nélkül nincs emberi igazságosság, szeretet és szerelem, de még valódi kultúra sincsen. A bukáshoz viszont elég, ha e lényeges szót például »büszkeséggel« helyettesítjük be, vagyis olyan szóval, amit a jézusi történet, a népdalok s Homérosz »részvéte« sosem ismert.” Azt hiszem, hogy Pilinszkynek igaza volt, s ha ehhez tovább olvassuk, amit Márai írt, mégpedig, hogy „Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, »szereted«-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.”
Mennyire igazuk volt, gondolom itt, köztetek, látva titeket, magyarok. S tudjátok, ők is a hazánk, ők is mi vagyunk, Pilinszky és Márai is, éppen annyira, mint a levesbe megvásárolt zöldség vagy a reggelihez beszerzett kolbász. Jó lenne, ha a gyomrotokkal magyar költőiteket és íróitokat is legalább annyira megszeretnétek és gondolataikat megemésztenétek, mint az ebédeteket. De valójában már ez is csak egy költői óhaj, egy szép álom, s beérem azzal, hogy megtanultam szeretni hazámat, úgy, ahogyan egy boldog ember megtanulja szeretni a saját anyját vagy gyermekét. Olyannak amilyen. S hazaszeretetből írok, kertészkedek és méhészkedek, s tudom, hogy ennek a hazának én magam is részese vagyok. És tudod, arra is igyekszem emlékezni és emlékeztetni, hogy ez a haza nem valami különálló a föld többi népétől és a bolygótól, hanem lényegi része, eleme, s amikor hazámat szeretem, akkor nem valami vagy valakik ellenére szeretem, hanem velük együtt, az emberiséggel és a bolygóval együtt. Mert aki az embereket és az emberiséget gyűlöli, az valójában önmagát gyűlöli, de aki szeret, az előtt kinyílik a táj, a nép, a nyelv, s feltárul az élet értelme. De ez a szeretet, a hazaszeretet olyan, mint amire Márai Sándor és Pilinszky János figyelmeztetett. Próbáld meg te is érezni, szeretni hazádat, magadon és másokon keresztül is, helyes tettekkel és igaz szavakkal, különösen pedig részvéttel, és meglátod, jobb lesz neked is itt élni és halni is majd, ha eljön az ideje.
Weiner Sennyey Tibor