Emlékszem, amikor először vittem kórházba, dugó volt a városban, és rettentő meleg.

Emlékszem, a kocsiban vártam rá. Túl gyorsan végzett, és azt mondta, minden rendben lesz.

Emlékszem, a nyár végén már naponta hívtam. Hetente vittem. Néha sétálni mentünk a régi iskolámhoz. Ő is oda járt. Ezt mindig elmondja. De emlékszem, hogy akkor nem zavart.

Emlékszem, milyen szép lány volt, vékony, szeplős és magas. A fél iskola szerelmes volt belé. Apám szerint még egy-két tanár is, de a Szendrődy, az biztosan. Az még levelet is írt neki.

Emlékszem, néha féltékeny voltam rá, mert mindig olyan akartam lenni, mint ő.

Emlékszem, kicsinek milyen erősnek és halhatatlannak gondoltam őt.

Emlékszem, mikor kezdődött a kemo, akkor mindig egész napra mentem, nem kérte, de mindig örült nekem. Emlékszem, azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet segíteni egy haldoklón. Ő azt mondta, csak szeressem, ennyi elég. De végül nem volt elég.

Emlékszem, a teraszon keresztrejtvényt fejtett, és akkor már cukor nélkül itta a teát.

Emlékszem, régen annyit nevettünk csacska semmiségeken, hogy estére megfájdult az arcunk, és égett a szemünk a nevetés könnyeitől. Emlékszem, úgy tudott kacagni, hogy még a fotel is rázkódott tőle, amin ült. Meg kell majd javíttatnom azt a fotelt. Nem szeretnék megválni tőle.

Emlékszem, mikor nevet adott a betegségének. Huncutnak keresztelte el, mint az első macskámat. Emlékszem, neki is ő adott nevet. Mikor nehezen kapott levegőt, „ez csak a kis Huncut”, mondta, és tudtam, hogy jobb, ha mindketten a macskára gondolunk.

Emlékszem, milyen sokáig élt az macska. Emlékszem, egy szomszéd azt mondta, elütötték az Üllői úton, de nem mentem ki, nem néztem meg, inkább úgy döntöttem, hinni akarom, hogy él még ma valahol.

Emlékszem az első műtétre, gyorsan ébredt az altatás után. Emlékszem, kábultan összevissza beszélt, mint én, mikor kiskoromban skarlátos lettem, és a szomszéd hívta az orvost, mert apa későig dolgozott. Emlékszem, a magas lázban énekelt nekem, arra mindig egyből elaludtam.

Emlékszem, pár napja éneket kért, meg olvasást. Aztán takarót, később etetést.

Emlékszem, hogy szégyenkezett, mikor először adtam rá pelenkát, sírt, aztán elcsendesedett. Emlékszem, régebben kérdezgette az állapotát, de aztán csak az időt, meg a napokat, az életkorát, végül csak azt, mikor jövök megint.

Emlékszem, mikor olvastam neki a régi emlékkönyvből, akkor nevetett utoljára, azt hiszem. Emlékszem, a Szabó János üzenetét olvastam, aki azt ígérte, hogy neki fogatlanul és csúnyán is fog kelleni. Emlékszem, akkor arra kért, hogy keressem elő azt a jóembert, mert eljött az ő ideje. Emlékszem, mosolyogtunk ezen, és azt suttogta: „jó volt gyereknek lenni”.

Emlékszem, mikor először hányingerem volt. És nem tudtam, hogy azért, mert nem ettem egész nap, vagy mert még kesztyűben is érzem a sebeket a testén, amiről tudtam, hogy már érintésre is fáj.

Emlékszem, mikor azt suttogta, hogy csak rosszabb ne legyen.

Emlékszem az estére, amikor rájöttem, hogy csak egyféleképpen lehet rosszabb. És akkor csak csendben ültem vele, és emlékszem, éreztem, hogy megint ugyanarra gondolunk.

Fehér Kinga