A kutyámról – Kerti levelek 21.

Amikor Budapest belvárosából Szentendre szélére költöztünk, az első dolgunk volt körbekérdezni ismerőseink-barátaink között, hogy van-e valahol szabad kiskutya? Szerencsénkre a piliscsévi erdőjáró öreg két nagy labradorjának, Lajosnak és a Natasának, éppen volt egy alom kiskutyája, ugyan ebből már mindet odaadták családoknak, de az egyik család nem nagyon tudott mit kezdeni Lalival, mert folyton ugrált, szeleburdi volt, kezelhetetlen, s ezért visszavitték, hogy köszönik, inkább nem kérik. Lali tehát ott élt újra a szüleivel, szaladgált a falu végén, az erdőben, meglehetősen vidáman és rakoncátlanul. Amikor megérkeztünk, az öreg azt mondta, hogy még nem döntötte el, nekünk adja-e Lalit, annyira megkedvelte, de hagyjuk, hogy döntsön a kutya. Sétáltunk egyet, beszélgettünk, és mivel egy barátom autójával voltunk, a séta végén csodálkozva tapasztaltuk, hogy Lali egyszerűen beült a kocsiba. Az öreg erre azt mondta, hogy ez eldőlt. Az első este, amikor nálunk aludt, különös álmom volt. Arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy az ágyam végében egy hatalmas fehér kutya csillogó szemekkel ül és figyel rám. Rögtön tudtam, hogy ez „a nagy kutyaszellem”, és nagyon meglepődtem, ugyanakkor nem féltem, sőt valami egészen kellemes biztonságérzet fogott el, mintha azt sugározta volna felém ez a nagy fehér kutyaszellem, hogy ha te bízol bennem és vigyázol rám, akkor én is bízom benned és vigyázok rád. Amikor ez az érzés átfutott rajtam, a fehér kutyaszellem elkezdett még nagyobb lenni, világítani, szemeiben pedig csillagok ragyogtak. Egészen elképesztően gyönyörű volt, s hidd el nekem, vannak álmok, amelyekre nagyon oda kell figyelnünk, s ez olyan álom volt. Ismét felébredtem. Ugyanott, ugyanabban a szobában, de a nagy kutyaszellem sehol. Viszont az ajtóm előtt ott gubbasztott egy kiskutya és engem figyelt. Azt hiszem, ezen az első éjszakán tényleg kapcsolódtam a kutyák kollektív tudatával, vagy valamivel, ami minden kutyában közös, és szövetséget kötöttem vele. Hozzá kell tennem, hogy gyerekkoromban is mindig volt kutyánk, de azért ezek a Morzsik és Buksik inkább voltak a szüleink és nagyszüleink kutyái, mint a miénk. A városban is szerettem volna kutyát, de Virág bölcs tanácsát megfogadva ezt az élményt inkább kihagytuk. Most itt álltam szembe egy kajla, kicsiny, de nagyon szimpatikus ebbel.

Lali egy zsemleszínű labrador kutyus, valószínűleg némi vizsla beütéssel, nagyon jó természettel, szép kiállással, kicsit buci fejjel, és néha meglepően kajla akciókkal. Eleinte kinti kutya volt, feleségem ragaszkodott ehhez, és ő cserébe csodálatos rendetlenséget tudott csinálni a teraszon, mindent szétrágott, felforgatott, majd reggel izgatottan várt minket, hogy nézzük meg, milyen ügyesen rendet rakott. Úgy éreztem, hogy mindig velünk akar lenni, ami egy labradornál teljesen normális, s ha kizárjuk, akkor szeparációs szorongása van, amit rágcsálással és rombolással vezet le. Kutyapszichológiai elemzésem meggyőzte feleségemet, aki eleinte főzés közben engedte be Lalit „csak a konyhába!” felkiáltással. Megjegyzem, a kutyánk azóta is imád főzni, szerintem igazi gourmet, de azért sokáig kint aludt még. Egészen addig a zord márciusi erdei sétánkig, amikor mindannyian teljesen ronggyá áztunk, nyakig sárosak lettünk. Én begyújtottam a kis vaskályhánkba, lecsutakoltuk Lalit, kint hideg volt, esett, ő remegett, hát egy pokrócba begöngyöltük, s leültettük a kályha elé. Soha nem felejtem el, milyen pofát vágott. Nyert, és ezt mindannyian tudtuk. Azóta Lali a nappaliban alszik, van egy saját kis kanapéja, de soha nem jön fel a hálószobákba, és semmit sem rág már szét. Ez a könyvtárszoba is, és nem csodálkoztam, amikor Virgina Woolf Flush című regényét találtam a kanapéján, egy alkalommal pedig Dsida Jenő verseskötete volt nyitva mellette, pont annál a versnél, aminek a címe Kóborló délután kedves kutyámmal – Útnak eredünk és szeretjük egymást. Szóval azt hiszem, a kutyám tud olvasni, főleg kutyás könyveket, de ezt titkolja, ahogy beszélni is tud, bár ez a beszéd a telepátia és az ugatás különös kombinációja. Egészen elképesztő, hogy mindkét szemöldökét külön-külön tudja mozgatni, és amikor figyel vagy szuggerál, például hogy vigyem már ki sétálni vagy adjak neki enni, akkor különös ritmusban mozgatja a szemöldökeit. A séta, nos igen, erről már írtam korábban is Kerti levelet, de azt hiszem, ez az, amire igazán a kutyám szoktatott rá, s szabályos sétafüggő lettem. Már hiányzik, ha kimarad egy nap a séta. Minden reggel, ebéd előtt és este sétálunk, ebből kettő fél óra, egy pedig lehetőleg hosszabb. Hétvégente nagyobb erdei sétára megyünk, van, hogy ilyenkor más kutyás barátaink is csatlakoznak hozzánk, természetesen Lali ezt szereti a legjobban. Mindezt azért, mert a kutyának, hiába van szép nagy kertünk, létkérdés az, hogy sétáljon. Egy kutyát nem lehet, nem szabad bezárva tartani, bármekkora is a kert. A kutya és az ember közös nagy kalandja, amikor együtt indulnak valamerre. Ez a kutyában évezredeket idéz fel, amikor közösen vadásztunk, az első társulást, amikor kutya és ember szövetséget kötött. A kutya ugyanis az első háziasított állat, bár megoszlanak a vélemények arról, hogy az ember szelídítette meg a kutyát, vagy a kutya sajnálta meg az embert, amiért ennyire nincs szaglása. A kutya ugyanis az orrával lát, éppen ezért próbáltam Lalit eleinte betanítani a szarvasgomba-keresésre, amiben egyre jobb lett, csak sajnos mindig megette a megtalált szarvasgombákat. Rájöttem, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni, meg aztán egyre gyakrabban talált pénzt az utcán, talán mert ezt a tulajdonságát igen nagyra értékeltem.

Lalinak is vannak gyengéi, mint minden kutyának, az egyik a vihar és a tűzijáték, a nagy dörrenések, ilyenkor vele kell, hogy aludjak, hogy megnyugtassam. A másik, hogy nagyon szereti a szép vizslákat, labradorokat, boxereket, mindegy, hogy hímek vagy nőstények. Emiatt kerültem már meglehetősen kellemetlen helyzetekbe, miközben ő, mondjuk úgy, igen jól érezte magát. De ezt az örömet nem feltétlenül akarom elvitatni tőle. Egyszer a boltban, miközben kint várt, a kasszás hölgy megdicsérte, hogy milyen okos és szép kutya, s azt találtam mondani, hogy „Hát igen, naponta háromszor sétálunk, kétszer kap enni, van saját kanapéja és szeretve van.” – mire a kasszás hölgynek kicsordultak a könnyei, és azt mondta: „Sok ember nem él ilyen jól.” Elszégyelltem magam. Azt hiszem, mindig külön figyeltem arra, hogy ne kezeljem a kutyámat emberként. Amikor azt mondja valaki, hogy „Menj apádhoz!” – bevallom, kiráz a hideg, és elmondom, hogy én a kutyámnak a gazdája vagyok, az apját ismerem, nagyszerű kutya, még csak nem is hasonlít rám. Azzal sem értettem soha egyet, hogy „a kutyák szőrös gyerekek” lennének. Persze tudom, hogy a kutyák nagyon sokféle szerepet tölthetnek be az emberek életében. Nálunk a kutya kutyaszerepet tölt be, és azt hiszem, ezért olyan boldog és kiegyensúlyozott.

A kutyám folyamatosan arra ösztönöz, hogy menjünk, fedezzük fel a világot, így számtalan gyönyörű hajnalon sétáltam vele a hegyoldalban, amikor egyébként eszem ágában sem lett volna kimenni, olyan hideg volt vagy annyira esett az eső. De a séta az séta, kutyának és gazdájának szent és közös rituálé. Ilyen séták közben írtam több novellát is, amelyekben a főhőst kutyámról mintáztam, mint például aKarthagót vagy a Fehér orrot. Ilyenkor írtam számos verset is, ezekből A kutyájához címűt mellékelem levelem végére.

Ami a legérdekesebb, hogy a kutyámnak van humorérzéke is, nem egyszer nevettetett meg, amikor a gyíkokat próbálta elkapni vagy a méhecskéket bekapni, s olyan volt, mintha direkt csinálná. Amikor pedig sírtam, édesanyám halála miatt, akkor odajött és lenyalta a könnyeim, és éreztem, tudtam, hogy együtt gyászol velem.

A kutyám tudja, hogy amikor írok, akkor békén kell hagyni, de amikor már túl hosszan ülök a gépnél, óvatosan ráteszi a fejét a combomra és figyelmesen néz. Most is, pedig hosszasan tudnék még róla írni. Két szemöldökét külön-külön mozgatja, mintha valamit akarna mondani. Mintha azt akarná mondani, hogy „Gazdikám, a világ telis-teli van csodával, gyere, menjünk és fedezzük fel együtt!”

Kutyájához

Kutyám, te, aki százszor jobb vagy nálam,
milyennek látod a naplementét?
Mert azt tudom, hogy imádsz szaladni
aranyló domboldalon felém.

De milyennek látod azt, ami felettünk
ontja ránk ezt az áradó fényt?
Mert azt tudom, hogy füttyömre szállsz
ezüstös sziklákon keresztül felém.

De milyennek érzed azt, ami velünk
bolygóként kering galaxis peremén?
Mert azt tudom, hol élek, az otthonod,
s ott alszol békésen, ahol én.

De milyennek látod a pirkadatot,
az újabb nap áldást, hogy élhetünk még?
Mert azt tudom, hogy te jobban örülsz
sokszor annak, hogy felébredtünk, mint én.

De milyennek látod az elmúló időt,
életünk tovaáramló nagy folyamát?
Mert azt tudom, hogy ugyanúgy szeretsz
az első pillanattól, hogy ismerjük egymást.

Kutyám, te, aki százszor jobb vagy nálam,
milyennek látsz engem, az embert?
Mert azt tudom, arról ismerem fel majd a mennyet,
hogy téged is rejt, nem csak az Istent.

Weiner Sennyey Tibor