Kifeszített emberi lelkek
Az Óbudai Képzőművészeti Iskola után az egri Esterházy Károly Főiskola festő szakán tanul, ahol fél év után átjelentkezett képgrafika szakra. Két év múlva már a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán folytathatta tovább tanulmányait, ahol Szurcsik József képgrafika osztályában diplomázott. Alapozatlan vásznainak groteszk figurái, nyugtalanító légköre, vázlatokat idéző szénvonalai az emberi lélek mélyére tekintés érzetét keltik. Képeit az utóbbi időben pedig új inspirációs forrás is táplálja. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.
Somogyi-Rohonczy Zsófia: A festés mellett a polgári életben mivel foglalkozol?
Mányoki Ádám: A Rendőr Múzeumban dolgozom mint múzeumpedagógus és bűnügyi referens. Utóbbi pozícióban mai és régebbi bűnügyek anyagait dolgozom fel, és gyűjtöm be a bűnjeleket, tárgyakat, iratokat, fotókat a múzeum számára. A munkám része a bűnügyi történeteket úgy bemutatni, hogy az befogadható, tanulságos vagy legalábbis precedens értékű legyen. Korábban azt hittem, hogy tőlem távol áll, de nagyon beszippantott ez az új világ. Sokkal több mindent rejt számomra, mint amit az elején gondoltam volna. Ráadásul sok közös metszéspontot találok a festészetem és a kriminológia között. Sosem állt távol tőlem a groteszk ábrázolásmód és a nyomasztó vagy kicsit súlyosabb témák megformálása, ezért a bűnügyi referensi munka rengeteg inspirációval táplálja a műtermi munkámat.
SRZs: A munkáidban központi figurák az emberek és viselkedésük, pszichológiai állapotuk, ehhez is forrásokat nyújt a múzeumi munkád. Hogyan épülnek be a képeidbe?
MÁ: Nagyon komoly vizuális ingereket és behatásokat élek meg a munka során. A bűnügyi helyszíni fotók és eszközök – amit mindenkinek a fantáziájára bízok hogyan képzel el – nekem napi rendszerességgel pörögnek a kezeim között, válogatok közülük. A tárgyak, amikkel borzalmas dolgok történtek, képzőművészként tudattalanul, automatikusan épültek hónapról hónapra a műtermi munkámba. Szerintem akkor lenne baj, ha nem lennének rám hatással. Régebben sokszor kaptam kritikát a groteszk figuráim miatt, ezzel a munkahellyel és a vele járó tudással sok mindent megértek és tudatosabban is használok.
SRZs: A groteszk figurák, a rétegek és a síkszerűség mellett fontos elem a munkáidban a hiány, amit a néző tölthet ki. Valóban történetekben gondolkozol, mint amit a képek sugallanak?
MÁ: Szerintem ez inkább egy ösztönös lépés nálam. Úgy gondolok a képalkotásra, hogy addig csináljuk, amíg jól érezzük magunkat benne. Az üresség kapcsán leginkább a miértje foglalkoztat. Nagyon izgalmas számomra, hogy a képeken a figura reagál valamire, de az sosincs rajta konkrétan a képen, hogy mire reagál. Talán itt jön be a kép nézésének interaktív része, hogy maga a történet mindig kívül van a kép keretén, csak a figura gesztusa utal rá, és a nézőnek kell kiegészítenie. Az üresség másik forrása az emlékeink. Mindenkinek sok emlékképe van, de ezekre sosem komplex módon emlékszünk, hanem csak egyes részletekre, egy kézmozdulatra. Miért kéne az egészet reprodukálni? Miért kéne az egész környezetét is megcsinálni, holott ebben az egy mozdulatban benne van az emléknek a milyensége? Alapozatlan vászonképekre dolgozom, ezért nem lehet hibázni, nem lehet letörölni és elfedni a meghúzott vonalakat. Nem használok vázlatokat sem, ezért ezek az ingerből húzott vonalak egy az egyben felkerülnek a vászonra. Egyesélyes a dolog. A két méterszer másfél méteres feszített vászon, amivel rengeteget dolgozok, tizenkét perc alatt elkészül. A végén pedig vagy sikerült, vagy elszúrtam. Egy részletgazdag képhez képest nincs esély elterelni a figyelmet, ha egy vonal nincs jó helyen, azt mindenki látja. Ilyen sok esetben a képeimnek a dinamikája is: felkerül a fő motívum tíz perc alatt és utána két-három órát vagy akár másfél napot gondolkozom, mire odahúzom azt a pici pirosat, amitől én már egésznek érzem.
SRZs: A képek a maguk önállóságában, a műteremből kikerülve hogyan állnak össze a kiállításon egy koncepcióvá, egy narratívává?
MÁ: A kérdés remek, a válaszom pedig őszinte lesz: fogalmam nincs. Bízok abban, hogy amit csinálok, az őszintén belőlem jön, és ennek muszáj összeállnia. Azt tapasztalatom, hogy egy-egy kép esetében sosincs bennem kérdés, hogy mit ábrázol, milyen mélyrétegű, lappangó gondolatból vagy traumából feltörő dolog került a vászonra. Ezek mindig tökéletesen összeállnak. Soha nem volt olyan képem, ami megfejtetlen maradt volna. Arra persze figyelek, hogy technikájában, színeiben egységes legyen az anyag, hogyha kifejezetten tudom, hogy kiállításra készülök. Nincsenek már olyan nagy ugrások két kép között, ha viszont van, akkor az inkább izgalmas lesz a kiállításon. Érezni fogja a néző ezeket az átmeneteket és azokat a lenyomatokat, ami átmentődött az egyik képből a másikba.
SRZs: A képeiden az emberi természetet fested meg, de te hogyan jelensz meg rajtuk?
MÁ: Egy alkotó munkáit tekinthetjük kottának is, amiből látszik az alapvető hangulata, az őt foglalkoztató témák. Igyekszem én is egy kicsit koherensebben kezelni, megválogatni azt az időt, amikor valóban azt érzem, hogy festenem, dolgoznom kell. Sokkal nehezebb felismerni, hogy mikor nem kell dolgoznod. Az egy hülyeség, hogy mindenki 0–24-ben csak a műteremben akar lenni és hajtani, festeni. Néha azt érzem, hogy most értékesebben telik el az idő, ha nem festek vagy rajzolok, hanem csak kipakolom, ami eddig készült és próbálok benne utakat találni, összefüggést keresni, rájönni dolgokra. Bizony ez az idő néha értékesebb, mintha az ember nekiállna kínlódni egy képpel.
SRZs: Mik jelentenek inspirációt számodra, akár az olvasmányélményeid közül?
MÁ: Rengeteg szakirodalmat böngészek, és arra jöttem rá, hogy valójában mennyire egyformák az emberek. Gyerekkorunktól kezdve azt projektálják belénk, hogy mindenki egy entitás, egy külön bolygó az univerzumban, valójában viszont nagyon ijesztő, hogy mennyire sablonok alapján működünk. A profilozók a helyszínből azt olvassák ki, ami nincs a helyszínen, az elkövető viselkedését és a jellemét. A művészi munkámban engem is a nem látható dolgok megjelenítése érdekel és annak a történetbe való bevonása és érzékeltetése. Jobban megismerni és átültetni az embertípusokat, a viselkedésmintákat és a viselkedéshalmazokat, ez egy aranybánya a festészetem szempontjából.
SRZs: Korábbi munkáidban erős volt Charles Bukowski stílusa, témái. Őt elengedted?
MÁ: Bukowskit soha nem engedem el. Gyakran visszatér, sokat gondolkozok rajta és nagyon szeretem olvasni mai napig, de az elmúlt pár hónapban az irodalom kicsit háttérbe szorult, sokkal inkább átvették a helyét a szakpszichológia könyvek és az esettanulmányok, életrajzok. Az irodalom folyamatosan ott van a peremvidéken, aztán előbukkan időről időre Bukowski tök részegen egy piros Cadillacben, az anyósülésen egy bódult prostival. Így vagyok én Bukowskival.