Lehet, hogy érdemes volna a Ki miben tudós? televíziós versenyeket is újraindítani
Lovász László Szent István-renddel, Corvin-lánccal kitüntetett, Abel- és Wolf-díjas, Széchenyi- és Bolyai-nagydíjas, valamint Bolyai János alkotói díjas matematikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia és az amerikai National Academy of Science rendes tagja. A számítógép-tudomány világhírű kutatója. 2006 és 2011 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Matematikai Intézetének igazgatója. 2014 és 2020 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. – Oslói tartózkodása kapcsán Kovács katáng Ferenc kérdezte.
Kovács katáng Ferenc: A Norvég Tudományos Akadémia (Det Norske Videnskaps-Akademi) a matematikusok Nobel-díjaként emlegetett Abel-díjat 2021-ben Avi Wigdersonnak (USA) és neked ítélte oda. Világjárványmentes időszakban az ünnepséget rendszerint az Oslói Egyetem Aulájában rendezik, ott kapta meg Szemerédi Endre matematikus is e rangos kitüntetést 2012-ben V. Harald norvég királytól. Te 2021. május 11-én a tiszteletedre rendezett ünnepségen, szűk körben vehetted át a díjat Trine Skymoen nagykövetasszonytól a budapesti norvég követségen. Ezt követően május 25-én a 2021-es díjazottak mellett a 2020-as év két kitüntetettje is kétnapos online díszünnepségen kapta meg hivatalosan és virtuálisan a díjat, s zajlottak másnap az Abel-díjasok székfoglaló előadásai. A számtalan szakmai és állami elismerés mellett mit jelent számodra az Abel-díj?
Lovász László: Természetes, hogy nagy megtiszteltetés, és nagyon jóleső elismerése a munkámnak. De – mint korábbi díjaimnál is – számomra az a fontosabb, amit ez családomnak, elsősorban feleségemnek, Vesztergombi Katinak jelent. Igazolja neki, hogy megérte az a támogatás, amit nekem nyújtott (szakmai támogatás, házimunka, gyereknevelés, oly sok minden más). Én azt a munkát, amit a díj elismert, akkor is megcsináltam volna, ha nekem kellett volna fizetni érte – de ő ezeket értem, családunkért vállalta.
KkF: A 2022-es Abel-díj átadására – járványszünetben – végre újból személyesen kerülhet sor Oslóban, s mint általában, most is meghívták a korábban díjazottakat, s a tervek szerint ezen Te is részt tudsz venni május 24-én. Találkozhatunk majd személyesen is, és esetleg kiegészítjük ezt a mostani beszélgetést. De addig is nosztalgiázzunk kicsit. Ha jól tudom, középiskolás korodban köteleződtél el véglegesen a matematikával. Mesélj, kérlek, erről az időszakról, tanáraidról, iskola- és versenyzőtársaidról!
LL: 1962-ben kerültem a budapesti Fazekas gimnázium éppen induló matematika tagozatos osztályába, és egyszerre mintha kinyílt volna a világ. Végre nem csudabogár voltam, hanem olyan barátok között lehettem, akik hozzám hasonlóan szenvedélyesen szerették a matematikát. Pósa Lajos ma a matematikai tehetséggondozás „nagy öregje”; Laczkovich Miklós az Akadémia matematikai osztályának elnöke; Pelikán József a Nemzetközi Matematikai Diákolimpia elnöke volt hosszú ideig. De természetesen legfontosabb közülük Kati volt számomra: 15 évesen kezdtünk együtt járni, 21 évesen házasodtunk össze, 4 gyerekünk és 7 unokánk van; emellett számos közös cikkünk és két közös könyvünk. – Elég természetes kérdés, hogy ilyen tehetséges gyerekeket, akik a matematika és fizika versenyeken évente többször is megmérkőztek egymással, hogyan lehetett összetartani? Úgy érzem, hogy nagyon nagy részben tanárainké az érdem, osztályfőnökünké, Komlós Gyuláé és matematikatanárunké, Rábai Imréé. Az iskola – persze az 1960-as évek elejének mércéjével mérve – szabad szellemű volt, osztályfőnökünk beszélt nekünk vallásról, a történelem és a gazdaság más szemléletéről is.
KkF: Mit jelentett szakmai előmeneteled alakulásában a Kömal (Középiskolai Matematikai Lapok) és a Matematikai Diákolimpiákon való részvétel?
LL: A Kömal előfizetését még nyolcadikos koromban ajánlotta a matematika szakkör vezetője. Máig is érzem azt az örömet, amit a lap kézbevétele jelentett. Az egyik első számban, amit olvastam, Erdős Pálnak, a 20. század egyik legkiemelkedőbb matematikusának volt egy cikke kombinatorikus geometriáról. Micsoda bevezetés volt ez a matematika világába! A Diákolimpián való részvétel lehetősége az 1. osztály vége felé csillant fel, amikor Rábai tanár úr erőfeszítéseinek köszönhetően néhányan részt vehettünk az OKTV-n, ami alapvetően 3–4. osztályosoknak volt kiírva. Mivel megálltuk a helyünket, ketten (Pelikán Jóska és én) bekerültünk a tágabb olimpiai keretbe. De hát a verseny anyaga az egész középiskolai matematika volt, mi pedig 1 év alatt még a tagozatos osztályban is ennek csak egy részét tanultuk. A tananyagot nagyjából tudtuk (sokat olvasgattunk matematikakönyveket), a feladatmegoldási gyakorlatunk hiányzott. Így Rábai tanár úr és Reiman tanár úr (az olimpiai csapat „edzője”) kezünkbe nyomta a Laricsev példatárat, és talán más hasonló könyvet is, hogy gyakoroljunk. Emlékszem, majdnem egy hónapig dolgoztam ezen. Ezt az időt máig sem sajnálom: az, hogy egy problémához hogyan lehet megoldási ötletet keresni, és aztán ezt egy egzakt megoldássá fejleszteni, minden matematikai kutatómunkának az alapja. (Hogy a történetet befejezzem: kijutottam az olimpiára Wroclawba, és ezüstérmet kaptam.)
KkF: Ha csak egy matematikus nevét lehet említeni, a legtöbb norvégnak Nils Henrik Abel (1802–1829) jut eszébe, ahogy Bolyai János Magyarországon. 30 éves kora előtt érhet-e el még ma is egy kutató – akár több területen is – ekkora hatású eredményt? Vagy már sokkal több előkészületre, tanulásra van szükség, és még így is kollégákkal kell összedolgozni? Hagytak-e még megválaszolandó kérdéseket a következő generációknak, és lehet-e még hasonlóan sikeressé, legalább az utókor által ismertté és elismertté válni?
LL: Azt hiszem, hogy nagyon szerencsés időpontban kapcsolódtam be a matematikai életbe. A gráfelmélet és általánosabban a kombinatorika akkor futott fel. Erdős Pálnak hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy olyan problémákat vessen fel, amelyeket akár egy középiskolás is meg tudott érteni, és amelyeknek a megoldásához főleg nem magas szintű matematikai ismeret, hanem ellenkezőleg, gyökeresen új ötlet kellett. Ilyen ötlete akár egy középiskolás diáknak is lehetett (és sok esetben lett is). Persze ezek az eredmények nem voltak Abel vagy Bolyai eredményeihez mérhetőek, de látható, hosszú ideig tartó hatásuk megvolt. Azóta az ilyen problémák elfogytak (vagy Erdős Pál hiányzik nagyon a kutatásból?). Magam is sokat dolgoztam azon, hogy az új ötletek mellé a klasszikus matematika mély eredményeit és módszereit alkalmazzam gráfelméleti problémákra, és ehhez bizony sokat kell tanulni. 30 éves korukig talán nem kell várni a fiataloknak az első jelentős eredményekre, de a semmiből új, más világot teremteni nemigen lehet (és talán idősebb korban sem megy ez egyedül: a matematika egyre inkább kollektív tudománnyá válik).
KkF: Az előbbi kérdésben felvetettek nem csökkentik-e a mai fiatalok matematikusi pályára törekvését? Mindenesetre nem a saját fiadét, mint tudjuk, de ez matematikus szülők mellett talán nem olyan meglepő. Légy szíves, róla is mondjál néhány szót!
LL: Azt hiszem, hogy akit a matematikai gondolkodás szépsége „megcsapott”, az nem riad vissza a tanulnivalótól. Negyedik gyerekünk, László Miklós, tipikus esete ennek. Javasoltam neki, hogy tanuljon pl. biológiát (amit a 21. század tudományának tartok), de nem tágított a matematikától. Jól is ment neki: aranyérmet nyert a Nemzetközi Matematikai Diákolimpián, aztán PhD-t szerzett az MIT-n. Most a matematika pénzügyi alkalmazásaival foglalkozik. Egyébként három nővére is szerette – szereti a matematikát, de jobban vonzódtak a humán területek felé.
KkF: Alapítása, 2003 óta már 25 matematikus nyerte el az Abel-díjat, s közöttük két és fél magyar van (Szemerédi Endre és Te a bubapesti Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetből, bár mindketten éltetek és dolgoztatok külföldön is). A harmadik, Lax Péter Dávid is Magyarországon kezdte iskoláit, s 15 évesen, 1941-ben menekült el szüleivel Amerikába. Minek köszönhető a magyar tudósok sikere? Képes-e egy ilyen kis ország tartani a tempót ebben az óriási rohanásban?
LL: Magyarországon már több mint 100 éve igen nagy hagyománya van a matematikai tehetséggondozásnak. A Kömal 1894 óta működik, a világ legrégebben működő középiskolai folyóirata (sőt, alapításakor is csak egy előzte meg). Ugyanabban az évben indult az első országos matematikaverseny. A világon elsők között indult matematika tagozatos osztály a Fazekasban. Talán a világon egyedül Magyarország rendezett televíziós matematikaversenyt a Ki miben tudós? keretében. Egyedülálló a Pósa-féle tehetséggondozási módszer. Úgy gondolom, matematikai tehetség a világon bárhol születhet és születik is. A nagy különbség az, hogy hol milyen esélye van arra, hogy ne vesszen el. A tehetségek felkutatásában és gondozásában, ahogy látható, van mire építenünk; de attól tartok, egyre több társadalmi réteg szorul ki ebből a lehetőségből. Ez persze csak egy eleme annak, hogy mennyire fontos az ország jövője szempontjából az oktatás javítása, szegény falvakban és városokban egyaránt.
KkF: Idén az Abel-díj ünnepség mellett egy másik nagy eseményre is sor kerül Oslóban. Norvégia első alkalommal rendezi meg a Nemzetközi Matematikai Diákolimpiát mintegy száz ország legjobb diákjainak. Amellett, hogy természetesen a magyar csapat is képviselteti magát, reményeink s a hagyományok szerint eredményesen, a Rényi Kutatóintézet-beli ifjú munkatársad, Kunszenti-Kovács Dávid lesz a verseny főkoordinátora. Szerinted van-e jövője a kimagasló teljesítményt nyújtók vetélkedésének? Az „elitek” megmérettetése elősegíti-e, hogy korunk digitális kihívásainak megfelelő tudású, nagy létszámú szakember álljon az ipar, a társadalom rendelkezésére?
LL: Először is hadd kívánjak innen is sok szerencsét Dávidnak ehhez a mérhetetlenül nehéz feladathoz. A magas szintű versenyek, ahogyan a sportban is, arra inspirálják a fiatalokat, hogy komolyan gyakoroljanak, tanuljanak, eddzenek. Persze a matematikai versenyek nem látványosak, és el kellene gondolkodni, hogyan lehetne közelebb vinni azokhoz, akik nem versenyeznek, de érdelődnek. Lehet, hogy érdemes volna a Ki miben tudós? televíziós versenyeket is újraindítani.
KkF: Min dolgozol jelenleg? Tartogatsz-e a tarsolyodban meglepetést a matematikus társadalomnak?
LL: Nyertünk egy nagy pályázatot az Európai Kutatási Tanácsnál (ERC), amiben Barabási-Albert Lászlóval (CEU) és Jaroslav Nesetrillel (Károly Egyetem) dolgozunk együtt, számos fiatalabb kolléga, doktorandusz és posztdok társaságában. Ez egy „Synergy” pályázat, ami célzottan olyan, hogy a közös témán a tudomány más-más területeiről jövő kutatók dolgozzanak együtt. A témánk hálózatok dinamikája. A hálózatok egyre inkább olyan alapvető fogalommá válnak a tudomány számos területén, mint akár a függvény vagy az integrál; de sokkal kevésbé értjük egyelőre, hogy milyen módszerekkel tanulmányozhatók. Barabási fizikus, aki konkrét hálózatokat vizsgál és fontos megfigyeléseket tesz, fontos szempontokat fogalmaz meg. Nesetril és én pedig megpróbálunk egzakt matematikai módszereket kidolgozni a vizsgálatokhoz. Egy érdekesség: a pályázatba beírtuk, mint nagyon fontos példát, a járványok terjedését társadalmi hálózatokon. Ez még a Covid-19 járvány előtt volt, és amikor az kitört, természetesen előtérbe került ez a téma. Számomra igen tanulságos volt, hogy láttam, mennyi nem-triviális munka kell ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk egy jó matematikai modellhez, és még több, mire matematikai tétel vagy algoritmus születhet. Még messze vagyunk a projekt végétől, de biztatóak az eddigi eredmények is.
Interjúnkhoz kapcsolódóan figyelmükbe ajánljuk az alábbi videókat:
https://www.youtube.com/watch?v=-u7EHPAHXB4