Részlet Robert Walser kötetéből

Bécsi szelet

Miközben tegnap kicsit csavarogtam a vidéken, aludtam is egyben. Lehetünk szaporák, s közben még arra is marad időnk, hogy békésen szunyókáljunk. Egyebek közt megérkeztem egy birkanyájhoz is. Néhány szegény birka oldalt ki-kihágott a seregletből, mígnem ostorcsapások vissza nem terelték. Egy ilyen birkacsapat úgy mozog, mint egy hullám a tó vizén, egyenletesen, s közben kifejez valami kedves és buta, valami tanácstalan kelekótyaságot. Miközben tehát, mondom, gyorsan szedtem a lábam, megszólalt bennem egy hang: „Levéllel tartozom valakinek.” Vágtáztam-robogtam, aztán megint szelídítettem a lépteimen, és fürge pillantásokat vetettem a verőfényes környékre, és nevén szólítottam valakit. Egy ilyen név, már a maga csupaszságában, köteteket beszél. Milyen hanyagul költögetek itt, egymásra púpozok mondatokat. Amikor így megbokrosodtam, egyáltalán nem sokaltam az időt. Én vándorlás közben nem ismerem az unalmat. Egyre mélyebbre hatoltam a meglehetősen elnyúló kiruccanás dzsungelébe, és érdekelni kezdett a táj arca, mint megannyi más. Elmondhatom, az esztelen vágta és a szédítően finom, elegáns baktatás hosszú-hosszú ideje után megérkeztem egy szegény dermedt szárnyú pillangóhoz. Szégyen szakadt rám, amint megláttam, hogyan tekereg a földön a megbénult szépség. Majdnem átgázolt rajta egy biciklista. „Hát, neked nem sok van hátra”, szóltam, és baktattam tovább, és falvakat láttam kényelmesen nyújtózkodni a rónán, félig eltakarta őket a látóhatár. Csellengő társakat köszöntöttem udvariasan néha-néha, mint pl. egy ugyancsak tömzsi, csöndben az út peremén ácsorgó parasztasszonyt, aki nyájasan viszonozta is köszönésemet. Egy zabolátlan lovacska bóklászott arra gyerekes ábrázattal, és egy kis gézengúz fiúcska, aki az anyja előtt rosszalkodott, ugrabugrált s szemlátomást fittyet hányt az anyai szidalmakra. Hidegvérrel rakoncátlankodott, nyilván elegendő biztonságot talált önmagában ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül tűrje a feddést. „Szegény kicsi mamácska”, gondoltam, és beszöktem egy vendéglőbe. Mindig nagyon előkelően szoktam belépni egy vendéglőbe. És mit látok? Hát egy nagyon csinos hölgy ült ott ódivatú göncben ücsörgő házvezetőnője mellett, aki úrnője porontyával foglalatoskodott. Mivel jó kedvem volt, egy húzásra felhörpintettem pohár sörömet, és helyesnek láttam hamar olajra lépni. Nem szívesen mutatom ki vonzalmaimat olyan embereknek, akikkel rokonszenvezem. E tekintetben korholom is magam, és amúgy kortyonként veszem magamhoz az önbüntetést, akár egy pohár bort. Semmi sem ízlik annyira, mint a hibáim. Gazdag ajándékkal megrakva távoztam, már úgy értem, onnan, ahol az említett csinos személy rendelt és falatozott, minthogy számomra egy szép tünemény igazi gazdagodás. Aszfaltozatlan úton tűztem be a városba, s olyan mértékben mértem ki lépteim, hogy azt bízvást nevezhetjük méretesnek. S hogy utána mit csináltam? Egy sihederrel szemben eljátszottam a büntető mamát, miközben üstökön ragadtam. Az illető kobak hepciáskodni kezdett a markomban. Nekem meg pillám se rebbent. Ha ezt valaki látta volna! Cukorfalat voltunk mind a ketten, mondhatom. Azt rikoltotta, azonnal agyonver, – de aztán megkímélt, hagyta annyiban. Amint kiléptem a házból, egy egész csapatocska várt, botokkal, felemelt öklökkel stb. fenyegettek, de aztán békésen végződött a dolog, pár legyintéssel elintéztem őket. Én ugyanis – ha arról van szó – mestere vagyok a csillapításnak. Ez bizonyosodott be itt is, újra. De hogy micsoda párizsi nőt szedtem fel ezután! Vastag bundáktól roskadozott, a legrészegítőbb illatok felhője úsztatta testét. Fogak és magasztalások közé szorult aztán egy bécsi szelet, hál’ istennek: senki más, csak én fogyasztottam el. Ezt le kell szögezni.

(I. 19–20.)

(Napkút Kiadó, 2022; fordította: Báthori C