Gáspár Ferenc írása Gion Nándor Könyv könyv mellett című kötetéről

Kifejezetten sajnálom, hogy a Gion életmű első köteteinek kiadásai idején még nem voltam „állandó” recenzióíró, hiszen a sokak és jómagam által szintén kedvelt regények és novellák elemzése, no meg dicsérete, roppant kedves perceket okozhatott volna számomra.

De jobb későn, mint soha, az életmű 8. kötetét követi majd a kilencedik és a tízedik, és ha a Jóisten is úgy akarja, lesz még időm és lehetőségem bepótolni a mulasztottakat.

Ugyanakkor szinte a fülembe cseng Nándi hangja, amint tréfás-kedvesen rám ripakodik:

– Szamóca! (Így nevezett el a feleségem negyvenhárom évvel ezelőtt, s mivel akkoriban még Eperjes Károly nem volt annyira ismert, mint manapság, a név családi – no meg baráti – körben rám ragadt.)

Tehát: – Szamóca! Megint nem vetted észre a poentírozás lehetőségeit!

Vagyis a saját írásomban nem láttam meg a benne rejlő poént.

Giont ez a kedves kritikai hang egész életén át végigkísérte. Úgy tudott kritizálni, hogy közben dicsért is, és ahogy regényeit, elemző írásait is beragyogta az a derű, amit kissé leegyszerűsítve mondhatnánk a déli- vagy a kisebbségi lét derűjének, de ezzel elbagatellizálnánk a tudatosan jót tevő alkotót, aki a nemzet részének tekintette magát, és aki szerint az is a nemzet része, aki erről nem akar tudomást venni.

Vagyis egyfajta éteri (isteni?) felelősséggel nyúlt minden szöveghez, ami eléje került.

Sőt: ahogy azt a kötet szerkesztője, Kurcz Ádám István a könyv végén található Szerkesztői szóban megemlíti, Gion kezdő íróként fiatal éveiben rendkívüli alapossággal írt kritikát, irodalmi esszét; többszörösen összetett mondatokban, „szofisztikáltan” fogalmazott, néha kétszer is neki kell szaladnia az olvasónak, hogy megértse.

A teljesség igénye nélkül kiemelve ilyen például a Félelemből származó humor Thomas Mann műveiben című, az Új Symposionban megjelent írás, vagy az Egy értékelés kísérlete, melyben Poszler Györgynek 1965-ben megjelent, Szerb Antal pályakezdése című művéről értekezik oly módon, hogy miközben Poszlert is megdicséri „kiváló kritikai érzékéért”, körmönfont módon megrója az akkoriban előírt szocialista sablonok alkalmazása miatt.

A rendszer ugyanis a humán tudományokat, ezen belül a művészeteket politizálta át a legjobban, de míg például a történelem esetében sokszor csak a vájtfülű szakemberek vették észre a csúsztatást, az irodalom, film vagy a festészet világában rögtön kilógott a lóláb.

A hatvanas években ez a „polgári” írókat és költőket elítélő marxista kritika már nem volt annyira merev, mint korábban, de azért mindig meg kellett említeni minden műben a kispolgári-, vagy éppen arisztokratikus szemellenzőséget, vagyis magyarán: Szerb Antal A világirodalom története és a Magyar Irodalom történet írója nem igazán fért bele a hivatalos irodalomtörténetbe, ugyanakkor zsenialitása miatt kihagyni sem lehetett belőle, tehát, ha valaki írt róla, akkor „tudományos-marxista” szempontból kritizálni illett.

Poszler ezt meg is teszi, és Gion megrója ezért, igaz a sorok között, de ehhez is nagy bátorság kellett akkoriban. Amúgy sokan írtak a „sorok között”, de ennyire okosan, ilyen irodalomtudományi megalapozottsággal, ahogy Gion, csak kevesen: „Poszler keze… itt tétovázik először, hogy azután maga is megfedett elődjei kitaposott útjára lépjen: előveszi a régi, de még mindig használható leegyszerűsített megállapításokat, és beágyazza a gondosan összegyűjtött, a lényeget meghatározó elemek közé, ami ezután már állandó disszonáns hangként vonul végig tanulmányán.”

Aztán persze az igazi magyar írókról, a kortársakról is értekezik, Déry Tibortól kezdve Fejes Endrén, Sántán és még sokakon át Illyés Gyuláig. És az összegyűjtött, eddig kiadatlan művek között olvashatjuk Gion első, még Győri Tamás álnéven megjelent elbeszélését, az apai nagyapjáról szóló, Az öregember címűt. Gion itt már teljes prózaírói fegyverzetében ugrik az olvasó elé, remek pszichológiai érzékkel írja le azt a világot, amit a feltehetőleg agyvérzést kapott öregember lát, hall és felfog. Talán csak egy-két tollvonás, húzás kellene még, hogy még feszesebb legyen a történet, de ez már tényleg csak utólagos kukacoskodás.

Ugyanakkor a fiatal évek szofisztikáltabb kritikái után jóval kedélyesebb, anekdotikus recenziók következnek. Gion itt mintha szembe fordult volna korábbi énjével, amikor Stefan Zweigről írt tanulmányában azt fejtegeti, hogy mennyire felületes és lapos, ha az író arról emlékezik, hogy „…mindennél szebb volt Rilkével Párizsban sétálni”, hogy „Romain Rollandnak volt a legtisztább és legjóságosabb szeme”, és hogy „Émile Verhaerennek is tiszta és jóságos szeme volt […] de éppen ez az, ami legkevésbé érdekel, mert eltakarja a lényeget, a művészt, akit inkább a műveiről mondott véleményén keresztül szeretnénk jobban megismerni.”

Hogy mi lehetett a változás oka, nem tudjuk, csak sejtjük. Magam részéről nem hiszem, hogy Giont a felületesség, a dolgok elkenése vonzotta volna. Inkább arról lehetett szó, hogy számos elfoglaltsága, regényírói, dráma-, sőt hangjáték- és filmírói munkássága közepette, már nem maradt ideje nagyívű tanulmányok elkészítésére, s inkább csak közvetlen barátai műveiről írt recenziókat – jórészt felkérésre. Őket pedig sem megbántani, sem szigorúan kritizálni nem akarta. Így például Pintér Lajos verseskötete kapcsán a költők beteges érzékenységén ironizál kedves hangon, egy konkrétan együtt átélt esetet mesél el, hogy aztán a végén néhány erős mondattal mégiscsak megdicsérje barátja újonnan megjelent könyvét.

Vagy Esterházy Péter Egy kékharisnya följegyzéseiből című művén elmélkedik, és míg a műről az írásban csak annyit tudunk meg, hogy Giont idézőjelesen feldühítette a tény, miszerint Esterházy a kötetében „megmutatta, hogy könnyedén, elegánsan is lehet beszélni a mindennapi dolgokról”, vagyis a publicisztikai írásokban, és ez őneki, Gion Nándornak Esterházyval szemben még sohasem sikerült; addig a foci szeretetéről, és arról, miképpen rúgja a bőrt Esterházy, és hogyan rúg gólt Gion, valamint a felvidéki Gál Sándor, annál többet.

Aztán még szerepel négy kiválóan megírt hangjáték a könyvben, többek között Joseph Heller Megbombáztuk New Havent című műve, melyet Gion nem csupán rádióra alkalmazott, hanem tovább is fejlesztett, oly módon, hogy a szereplők egyike-másika úgyszólván kibeszél a darabból, ironikus-elidegenítő módon. (Például Starkey kapitány elmondja, hogy ő nem csupán egy tiszt, hanem az a színész, aki Starkey kapitányt játssza, illetve a hangját adja.)

Vagy megemlíthetjük még Hemingway kb. 450 oldalas regényét, az Akiért a harang szól címűt, melyből tízrészes, nagyjából háromszáz perces rádiódrámát készített, a szerkesztő Kurcz Ádám István szavaival: „csöndesen megjegyezve, hogy az ilyen nagy munka már elég ritka ebben a műfajban.”

Egy szónak is száz a vége: az életmű nyolcadik részében nemcsak a Giont szerető és jól ismerő közönség találhat számos érdekességet, hanem azok is, akik véletlenül csak most csöppennek bele a gioni világba. Bár azt hiszem, ilyen olvasók legfeljebb egy másik univerzumban létezhetnek.

(Napkút Kiadó, 2021)