Szemelvények Székelyhidi Zsolt verseskötetéből

Lyuk 

Veszek hétnyolcad kéket,

a kékek ugyanis jók,

de milyen egy kék a zenében,

milyen a zene fényben?

Veszek négynegyed dobot,

mert a dobok jók,

de milyen egy pergő földbe döngölve,

ha rengése tömpén félrezenélne?

Veszem ezt a verset,

mert elvenni de jó,

vajon elszótlanodna-e, ha

felszakad minden színe?

Szakadjon felszíne,

lyukadjon belőle,

szivárványozzon fel

mind a félő és véletlen!

Dobol

Dobol

az éjjeli ház,

félrevert

takkjai

dobálnak.

Lázroham izzaszt,

virrasztani kéne

fehér falak közt.

Itt lebegni

lehet, süllyedni,

emelkedni

a mélyből működő

magányban.

Megismétlődni

kész

szobák

szekvenciái:

zizgő, ezer

ablakszárny.

Dob és basszus,

verdes az éjjeli ház.

A pergő,

páratlan ütemek

aktusában

utolsó, émely kör.

Visszamerülni

kéne, de

pakk, pakk,

pattanó szemek.

Szussz, szussz,

szisszen a fülbe.

Psszt, psszt,

szeppen

a hajnali házban

hüledező,

ezernyi szobába

nyíló, ezernyi

ezer nő…

Nő

A nő a sötétből

felül, fokozatosan

formálódó testét

indítja.

Az elmozgathatatlan

komódok felett

földrésznyi árnyék.

Minden képtelenül

a levegőbe kerül.

Hosszúra

húzott pászmáktól

ittas

szőnyegszövet.

Nem félelmetes,

de feszültséggel teli

a nyitott

ablakon

átszárnyalt

nyaláb.

Legbelül

a felejthetetlen

ívű nőtest

átlebben

a szobán.

Az éjjeli ház működik.

Terek forognak,

tág, szűk,

szép.

A fény a nő

árnyékába nyal,

a szövetbútoroknak

sziluettje kel.

Mire

a férfi felriad,

minden világos:

nő a felfutó

fátyol.

Testül

A sárga kanapéra

hanyatlik este,

kikockázott

zuhanás,

sokat tesztelt

testelhelyezés.

Szenderedni kéne,

ami nem megy

egy lélegzetvételre.

A besötétedéshez

illő filmnézést

kapcsolni,

de minden a fény

ellen feszül.

A sárga kanapéba

tömődni,

a szövetpólusokba,

mikroszövetségeket

kötni a nyomódás

ellennyomásában.

Egy pillanat,

mielőtt

forgásba kezd

a film:

a sárga kanapé

sűrű szálaiban

összeáll a kép.

 

(Parnasszus Könyvek, 2021)