A kézmozgásra mostanában elkezdtem a száj analógiájával gondolni. Az, hogy a beszéd és az írás hogyan állítható párhuzamba, már unásig tárgyalt. Van azonban egy vetület, amely úgy az írás-, mint a beszédképtelenség gyökeréig nyúlik. Ez pedig az idegek emlékezőtehetsége.

Mind a beszédnél, mind az írásnál azért kezdünk kommunikációs aktusba, mert értelmét látjuk. Mert az agy egy olyan közlést akar adni, amit fontosnak ítél. Miért érezzük mégis gyakran, hogy ennek ellenére nem tudunk írni vagy beszélni, noha szeretnénk? Olyan, mintha az idegek memóriája lekapcsolódna az agyról. Mire a közlés az ujjakig vagy a nyelvig érne, elveszti a fontosságát. A kéz, a száj öreges némaságot vesz fel.

Ha az előbbi gondolatsor alapján kellene összefoglalni azt, hogy mi az írói tehetség, akkor annyit mondanék (vagy írnék): kézmemória. Kétségkívül: sok embernek van szöveges közlésre alkalmas gondolata. Megszámlálni sem lehetne azokat az írókat, akik buszbeszélgetésekből ragadtak ki egy-egy jó mondatot, vagy megjegyezték valamelyik nagyszülőjük szavajárását. Aztán addig ismételgették maguknak, mígnem rájöttek, hogyan is lehetne jól elhelyezni azt egy nagyobb szövegben.

Az író képessége mindössze annyi, hogy nem felejti el ezeket a mondatokat, amíg leírja. Abban az egyezrednyi másodpercben, amíg az agyi impulzus az ujjakig ér, változatlan marad. Könnyűnek látszik, de ez a szöveges közlés legnehezebb része. Ebben az egyezred másodpercben a közlésnek meg kell őriznie az értelmét. Mondhatnánk úgy is: az író kezének tudnia kell, mit csinál az agy.

A líra épp ezért jelent a kiemelkedő kézmemória mellett is sajátos kategóriát. A sűrítés, a Dichtungmég csak azt sem engedi, hogy az agyi impulzus abban a formájában kerüljön papírra, amelyben az ujjakig sikerült megjegyezni. Az impulzust föl kell darabolni, darabonként összecsomagolni, emlékezni kell a vágási pontokra, és az impulzusegységeket rendezetten kell a papírra vinni.

Emiatt a lírát – folytatva a verbális analógiát – dadogáshoz lehet hasonlítani. Tekinthetjük sorsszerűnek, hogy Magyarországon a költészet napja egybeesik a nemzetközi Parkinson-kór világnapjával, mindkettő április 11-én van. Ezzel a betegséggel jól meg lehet fogni a lírikus élet lényegét. Az ilyen szerzők keze mintha egyfolytában remegne. És ezzel meglehet, a lírikusoknak sincs baja: maguk is folyton dadogtatnák az ujjaikat, ha valaki eléjük tolna egy billentyűzetet vagy tollat és papírt.

Az értelemadás itt kibővül a hétköznapi beszédhez, íráshoz képest. A lírikus nem csupán a közlés tartalmának látja értelmét, de a dadogó közlésmódnak, és annak a kényszernek is, ami ezt a dadogást diktálja. Mintha a Parkinson-kóros rájönne, hogy ő igazából szeret remegni, és az ölébe ültetné az unokáját, feleségét. Ha már neki így működik a teste, legalább másokat is ringassanak az idegei. A líra így nézve: irányított dadogás a papíron.

Két ünnepelt költőnk: József Attila és Márai Sándor valójában csak azt tanulták meg, hogyan kell irányítani a maguk kényszermozgását. És mindez a műnem sajátos lehetőségéből adódik: lírában azt a területet érdemes megírni, ahol a gondolati folytonosság megszakad. Pontról-pontra, egységekről kisebb egységekre, bármely kis részre nagyítva újabb és újabb szakadásokat találunk, mint egy kognitív Dirichlet-függvényen. A kéznek ezeket a szakadásokat kell újra és újra megjegyeznie.

Mintha a lírikus kézmemóriájában az lenne a valódi kényszer, hogy túltelítse magát. A verbális dadogást is a túltelítettség fogalmával lehet legpontosabban megfogni: többet akar mondani az ember, mint amire adott pillanatban a nyelve, a fiziológiája alkalmassá tenné. Az agyának együtt kell élnie azzal, hogy mindig három gondolattal a nyelve előtt jár, és sosem fogja utolérni. A lírikusnál fordítva működik ez: a szakadások, mint üres terek adottnak tekinthetőek a kézmemóriában. Itt az agynak kell utolérnie a kezet, folyton telítenie saját magát, közlést csomagolni két apró szakadáspont közé.

Közszájon forog, hogy a költészet, vagy bármilyen írói-, de tágabban véve: alkotói tevékenység öngyógyítás. Ez téves értelmezésnek tűnik. Gyógyulásról itt semmiképpen nem beszélhetünk. Együttélésről legföljebb. Együtt kell élni az állandó dadogáskényszerrel. Április 11-én legalább ezt meg lehet ünnepelni.

Úgy a dadogást, mint magát a kényszert.

Sarnyai Benedek