Aggódtam, hogy elfagy a kertben a vízcsap. Aztán meg azért aggódtam, mert a levelező rendszerem elkezdett üres válasz-e-maileket küldözgetni mindenkinek. Azelőtt meg a be nem tartott vagy éppen közeledő határidők miatt. A szárazság miatt. Minden miatt.

Közben meg lövik Kijevet. A kijeviek vajon miért aggódnak? Nyilván nem a levelezőrendszerükért. Ahol valaki (?) véletlenül benyomta a szabadság ikont a beállítások menüpont alatt. (A leveleim felett pedig megjelent egy felirat: „Szabadság vége”.)

Tizenhét éves koromban jártam Kijevben. Mert Kijev nem egy másik kontinensen van. Nem Ázsiában vagy Afrikában. Nem is a Déli-sarkon. Kijev itt van a szomszédban. Annak idején a lányiskola volt a szomszédban, tulajdonképpen az utca másik oldalán. És egy kedves tanárnő meghívott, hogy velük együtt utazzam el a Szovjetunióba.

Akkor jártam életemben először Kijevben. Lehet, hogy utoljára. A folyóra emlékszem, meg hogy ott is voltak aranykupolás templomok, és hogy rengetegen fociztak a domboldalon. Mi is ott fociztunk, pedig előző nap borzasztó dolgok történtek. De akkor nem érdekelt minket a lejtős pálya, csak rohantunk a bőr után. Mert hárman voltunk fiúk, egy másik ismerős srác meg a kárpátaljai tolmács. És biztos beálltunk valahová, erre már nem emlékszem. Csak az előző napra. Annak a napnak az estéjén vodkát akartunk kóstolni a szálloda éttermében. A szállodában rajtunk kívül más vendég nemigen tartózkodott, nem volt túl népszerű hely a Szovjetunió. És mi hárman fiúk kértünk két felest. Itt kezdődtek a bajok. Mert azt minden épeszű ember tudja, hogy „odaát” nem ismerik a féldecit mint mértékegységet. Ha felest kérsz, az csak fél liter lehet, mert a legkisebb felhörpinthető mennyiség is egy deci, vagyis szto-, azaz száz gramm. Egyszóval a pincér (oficiánt) hozott nekünk két üveggel. És abból az egyiket be is nyaltuk mi hárman. A lányok bort rendeltek, de én abból is sokat ittam. Utána történtek a bajok, azok a borzasztó dolgok, amikről nem szeretnék részletesen mesélni. Legfeljebb annyit, hogy a lányok másnap reggel felhívtak telefonon (minden szobában volt egy, talán a lehallgatás miatt, ezt már soha nem fogjuk megtudni), én valami alvilágian rekedt hangon belehallóztam, mire ők ijedten csipogva közölték, hogy kimosták a pulóveremet. Jó az asszony a háznál.

A reggeli még szépen kikívánkozott belőlem, de délután már vidáman rúgtuk a bőrt a domboldalon. Odalent csillogott a nap a Dnyeper hátán, és a kijevi srácok úgy nyargaltak a labda után, mintha az életük függött volna ettől.

Mire emlékszem még? Hogy a kijevi Dinamó milyen jó kis csapat volt, sőt a legjobb. Ha jól emlékszem, ott játszott Oleg Blohin, de a legendás hírű kapus, Lev Jasin a moszkvai Dinamóban őrizte a hálót. A kijevieknek viszont volt egy grúz csatáruk is, ám annak a nevét már elfelejtettem. Viszont mindegyikük a szovjet válogatottban játszott.

Múltak az évek, megházasodtam, kislányunk született, a pár hónapos gyermekkel együtt napoztunk a korán jött melegben a Vérmezőn. Nem tudtuk, jó néhány napja már, hogy robbant az atomerőmű Kijev közelében. Nem tudtuk, hogy felhő fogja beborítani Európa egét.

„ó európa hány határ / minden határban gyilkosok”, írta József Attila.

De megúsztuk azt is. Csak a viccek jöttek százával, hogy miképpen nevezik a kijevi Dinamó két sztárját? Nem tudod? Geiger és Müller. És miért vertek meg minket az oroszok a mexikói vébén hat-nullra? Mert sugároztak. Odaát ez biztos nem volt annyira vicces. Most sem az.

De egy dolog annak idején, tizenhét évesen biztosnak tűnt, és ez a hiedelem utólag tévesnek bizonyult. Hogy nem feltétlenül két népről van itt szó, nem külön ukránról vagy oroszról. Hiszen állítólag még a ’48-as forradalmunkat leverő Paszkevics is ukrán volt, vagy legalábbis ukrán vidéken született. Kijevben ugyan a nagy múzeumok és állami hivatalok homlokzatán két nyelven voltak feltüntetve a feliratok, de ez a külön és mégis együtt nem volt számunkra világos. Mi csak azt érzékeltük, hogy amint közeledünk Moszkva felé, úgy lesz egyre hidegebb az idő. Mert akkor is április eleje volt, a Vereckei-szoros közelében, a síkságon virágoztak a fák, Moszkvában pedig szállingózott a hó. De a tizenhét éves vér mindent átvészelt. Ha fáztunk éjjel a Krasznaja Plosagyon, akkor körbeszaladtuk a Blazsennijt. A sok tornyú székesegyházat. Udvaroltunk a lányoknak, és sokat énekeltünk a vonaton. Mert hosszú az út Moszkváig, majdnem két nap! Taskenti fiúk legyintgettek ránk, ők öt napig utaznak a transzszibériain, míg hazaérnek.

Ma meg? Robbanás Kijevben. Üres gyerekkocsik Lvivben. 109 gyermek halott. Ennyiről tudnak. Ennyit számoltak össze.

Álmomban feleségemmel utazunk Kárpátaljára, rendhagyó órát tartani. Gátra, Kászonyra, Verbőcre, mit tudom én, hová. És a feleségem vezet, és nem áll meg a magyar határőrizetnél. Azt hiszi, azért, mert új útlevelet kaptam, mást nem kell megmutatni. Nem tudom, miért hiszi ezt, de az álomban nem minden logikus. Mi vagyunk csak ketten kilépők, én rákiáltok, hogy állj meg, baj lesz, de ő csak nyomja. Én meg hátrafordulva látom, már ki is lép egy katona hosszú puskával, és utánunk fog lőni. Csak a kerekét, hallom a társa kiáltását, baj lesz, rángatom közben az asszony karját, de ő még gyorsabban hajt, az ember emeli a fegyvert, ekkor, akár egy rossz akciófilmben, a semmiből kihajt közénk egy nagy teherautó, nem lehet utánunk lőni. Az ukrán beléptető előtt azért megállunk, figyeld meg, utánunk jönnek, baj lesz, motyogom, kinézek. Odakint sötét viharfelhők gyülekeznek.

Idehaza meg mégsem fagyott el a vízcsap, a határidőket úgy-ahogy megoldottam, informatikus ismerős pedig a levelezőrendszeremet. Már nem jelenik meg felirat a Gmailben sem szabadság, sem szabadság vége szöveggel. De Kijev nem Ázsiában van. Kijev itt van a szomszédban.

Gáspár Ferenc