Oláh András írása Pósa Zoltán Pirosbahajol a félelem című kötetéről

Az életünkre és a környezetünkre ható történések gyakran szorító kérdéseket vetnek fel, állásfoglalásra kényszerítenek. Egy ilyen helyzetben maradhat-e valaki semleges? Ki tud-e térni a választás elől, és morálisan elfogadható-e, ha valaki távol próbálja tartani magát ezektől a szituációktól. Erre és sok más bennünk égő kérdésre keresi a választ legújabb könyvében Pósa Zoltán.

Az ’50-es évek kommunista diktatúrája egy soha nem tapasztalt, torz világot teremtett, amit a szolgalelkű támogatók persze lelkesen átszíneztek, így próbálva csapdába csalni a politika torzulásai által megnyomorított lakosságot.

Pósa Zoltán munkája valós eseményeket dolgoz fel, amelynek egyik tragikus sorsú hőse Nagy Sándor János – a kiváló festő- és szobrászművész. Az igazáért gerincesen kiálló vámospércsi születésű alkotó sorsát egy családtörténetbe ágyazott műben mutatja be.

A darab két felvonásra, azon belül nyolc jelenetre épül. Az olvasó egy – a szülei parázs vitáját kihallgató – gimnazista fiú és barátnője révén csöppen a történetbe. A református papnak készülő ifjú és plátói szerelme, a náluk lakó egyetemista lány őszinte, morális kérdéseket feszegető beszélgetését festi alá a kommunista rezsim megyei lapjának szerkesztését felvállaló (és a rendszerbe mindenáron beilleszkedni akaró) apa és a férje révén a rendszer előnyeit élvező, egyetemi katedráig jutó, de önmagával is meghasonló édesanya már-már gyűlölködésvbe átcsapó veszekedése.

A vita gyújtópontját egy uszító hangvételű cikk adja, amely az állampárt elvárásainak megfelelni akarva uszít „a népet a vallás mákonyával fertőző egyház” ellen, támadja az egyházat segítő néptanítókat, és sárba tiporja a Horthy-rendszer által elismert művészeket. Az anyát az paprikázza fel, hogy a családjukban mindhárom célpontként szereplő alak (a pap, a tanító, a képzőművész) megtalálható, és gyanítja, hogy a névvel nem jegyzett cikket a férje írta, és mintaként a saját családjukat használta.

Az újságcikk persze megmérgezi az éppen ekkor összeverbuvált családi találkozót is.

A nyitójelenet szereplői szembesülni kényszerülnek a gyalázkodó írás hatásával. Bár mindenki tisztában van a másik fél politikai hovatartozásával, ennyire kiélezett vitára eddig nem került sor. Igyekeztek elsimítani, félretenni az ellentétet szító kérdéseket, sőt: néhányan most is azzal próbálkoznak – így az említett édesanya is –, hogy a család veszélyben lévő tagjait valahogy kimentsék a kitelepítés vagy bebörtönzés veszélye elől.

A menekülési lehetőséget egy egészen abszurd ötletben vélték fölfedezni: össze akarták boronálni a nyakas szobrászművészt (Sándort) a Sztálin-díjas orvosprofesszornővel (aki az ÁVH ezredeseként komoly befolyással bírt a kitelepítésekre és letartóztatásokra vonatkozóan).

A sors különös fintora, hogy a hölgyet a német megszállás alatt ez a család bújtatta.

Az első felvonás alapvetően a romlott és gyáva környezettől megundorodó gimnazista fiú körül kirajzolódó eseményeket tárja az olvasó elé, míg a második felvonás újabb szereplőket és újabb tragikus példákat von be a történetbe. Egy hazugságra épülő világ borzongató képe bontakozik ki.

A szülők gyilkos vitája – amellett, hogy folyamatosan mérgezi a hangulatot – több fontos problémát is felvet. A lefontosabb a szerepválasztás kérdése: Júdások legyünk vagy Péterek?

A történet legtöbb szereplője már választott. Kétségek talán csak az anyában merültek fel. Most ő is a döntésképtelenség stádiumában vajúdik. Akad olyan mellékszereplő is (Fekete Mixi, az egykori rabbi fia), aki már korábban felmérte, hogy rossz döntést hozott, amikor a kommunisták kiszolgálója lett. Nem lép fel a rendszer ellen, ahhoz nincs bátorsága. De megcsömörlött tőle, s menekülni készül.

A legszorítóbb helyzetben Sándor van, akitől többen is azt várják, a család megmentése érdekében áldozza fel magát, vegye feleségül az ÁVH-s professzorasszonyt. Csakhogy ez nem krisztusi áldozat, s csak néhány ember problémáját oldaná meg. Az ország sorsán, a bebörtönzöttek, megalázottak, megkínzottak sokaságán nem segít. Épp ezért Sándor ezt elutasítja.

A gimnazista Péterke így szembesül azzal, hogy a családtagok többsége bizony nem elég bátor, nem igazi hősök – inkább áldozatok. Csak saját menekülésük lebeg a szemük előtt, s ezért várnak a szeretet nevében Sándortól áldozatot. Fontos gondolatot fogalmaz meg a szeretetről a fiú barátja, Lajoska, amikor kimondja: „könnyű azokat szeretni, akik bennünket is szeretnek”. Hasonlóképpen figyelemre érdemes a református lelkész szószékről elhangzó prédikációja, amelyben azt boncolgatja, hogy hiba a bűnt és a bűnös embert összemosni.

Érdekes hullámvölgyeken megy át Péterke édesanyja is, amikor egy Sándorral folytatott vita végén voltaképpen a maga által is megvetett férjének ad igazat, és azt mondja, az életben maradás ösztöne mindent felülír, s „inkább legyünk szar alakok, mint hülyék”. Erre azonban a történet végén nagyon frappánsan reflektál a nagyapa, amikor kijelenti: „a félelemnek is vannak határai”.

A darab úgy épül fel, hogy minden jelenetnek más a kulcsszereplője, de a történet alapvetően az említett morális kérdések körül forog. Számtalan olyan mellékalak toppan be közben, akiknek valójában csak az a szerepük, hogy azt az erkölcsi mélypontot megmutassák, amit ez a korszak eredményezett. Ilyen személy a nyilas pribékből ÁVH-sá átvedlő Libor Pali vagy a Hullakocsis Gabriként emlegetett figura.

A döntések alátámasztására a szerző többször is párhuzamot von a bibliai tanításokkal, megerősítve a tényt, hogy a lelkiismeret számára az egyetlen kapaszkodót mindvégig a krisztusi tanok adhatják az esendő ember számára.

A Rákosi-korszak kemény parancsuralmi rendszerének világát vetíti elénk Pósa Zoltán könyve. Mondanivalója azonban túlmutat a történelmi visszatekintésen, hiszen alapvetően az Arany János-i gondolatot fűzi tovább, miszerint a legfontosabb feladat: „Ember lenni mindég, minden körülményben”.

(Coldwell Art Kiadó, 2022)