Szentmártoni János József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett költőt, írót, a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságának vezetőjét kérdeztem a közelmúltban megjelent, A katarzis nyomában című kötetéről és irodalmi pályájáról. – Nagy Lea interjúja.

Nagy Lea: Számodra mit jelent a katarzis?

Szentmártoni János: Olyan mentális-érzelmi rádöbbenést, szembesülést, amely egy reflektor fényerejével világít meg, sokszor csak egy-egy másodpercre, igazságokat az életünkben. Felzaklatóak ezek a pillanatok, de pozitív értelemben. Segítenek válaszokat keresni a kérdéseinkre.

NL: Köteted, ahogyan az alcím is jelzi, válogatott írások, beszédek és interjúk gyűjteménye. Terjedelmes könyvről beszélünk. Mégis, ha egyet kéne kiemelned az itt megjelent munkáid közül, melyik lenne az és miért? 

SzJ: Egyet nem tudok kiemelni. Mindegyik fejezet másért fontos. Igyekeztem úgy összeállítani ezt a vegyes műfajú, de alapvetően esszére hangszerelt könyvet, hogy ugyanúgy egy képet kaphasson belőle rólam az olvasó, akár egy verses- vagy prózakötetből. Az első ciklus az alkotói pályaalakulásomról nyújt keresztmetszetet két mélyinterjú és az akadémiai székfoglalóm tükrében, a másodikban olyan könyvkritikáimat gyűjtöttem össze, amelyeket könyvben még nem publikáltam; van olyan fejezet, amelyben irodalomközéleti vagy épp kultúrpolitikai esszéimet, pamfletjeimet tettem közzé, egy másikban az irodalom és a politika kapcsolatáról elmélkedem, egy harmadik klasszikusokról és kortársainkról írt beszédeimet gyűjti csokorba. De rajzoltam portrét is egy csodálatos kismesterről, Csillag Tiborról, akinek költészetéről és műfordításairól méltatlanul hallgatunk; írtam az írói nemzedékek viszonyáról, képzőművészetről, mesterekről (Nagy László, Kárpáti Kamil, Oláh János) – s természetesen mindezeken keresztül önmagamról. Alkatomból eredően is távol áll tőlem a száraz, tudományos stílus, ezért úgy érzem, sikerült egy olvasmányos könyvet tennem le az asztalra, de talán a legszórakoztatóbb benne az utolsó, A költészet kalózfelvételei című fejezet, amelyben főleg önéletrajzi ihletésű, de néhol ünnepeinkre, néhol meg az élet látszólag apró rezdüléseire reflektáló irodalmi tárcáimat rendeztem össze.

NL: Mi volt az elsődleges célod ezzel a könyvvel? 

SzJ: Úgy gondoltam, ha már annyi évet áldoztam – szépirodalmi munkáim megírását háttérbe szorítva – közösségek és az irodalmi élet szervezésére a Magyar Írószövetség és a Tokaji Írótábor elnökeként, jó volna egyben látni és dokumentálni a pályafutásomat ebből az aspektusból is. Tanulságos volt számomra a szerkesztői munka, mert sokszor magam is rácsodálkoztam egy-egy évekkel ezelőtt leírt gondolatomra, javaslatomra, meglátásomra, melynek gyümölcseit nemcsak a saját pályámon, de kulturális közéletünkben is láttam később beérni. Természetesen nem vagyok annyira öntelt, hogy az eredményeket csupán magamnak tulajdonítsam, de bízom abban, hogy az elmúlt húsz évem nem volt terméketlen és hasztalan e téren sem, s ha a magam szerény módján is, de segítettem hivatásunk helyzetének javításában.

NL: Különleges íveken vonul végig a pályád. Egyszerre vagy alkotó és tisztségviselő, az irodalmi életben évtizedek óta komoly szerepet vállalsz. Ugyanakkor – nemzedéked egyik meghatározó alakjaként – több műfajban írsz, esszé- és versesköteteid mellett 2016-ban Szomjúság címmel regényed is megjelent. Jelenleg mik az elvárásaid magaddal szemben, és mennyi időt fordítasz mostanában az írásra – készül-e könyved a jövőben, s ha igen, milyen műfajú? 

SzJ: Újévi fogadalmam, hogy igyekszem úgy alakítani az életem és a vállalásaim, hogy több időt fordíthassak elmélyült alkotásra, az elmúlt időszak személyes veszteségeinek felmérésére és feldolgozására, és olyan szabadidős tevékenységekre is, amelyektől jobban érezhetem magam a bőrömben. Nagy volt a tempó, s nem minden esetben a körülmények diktálták, sokszor magamtól is megköveteltem. De tudomásul vettem azt is, hogy a csúcson már átjutottam, innentől lefelé visz az út, jobban be kell osszam az időmet és az energiámat. Mindebben az írás sokat fog segíteni. Legközelebb egy új verseskötettel fogok előrukkolni, utána pedig szeretnék ismét regényt is írni.

NL: Emlékszel-e életed első írására? Mi volt az?

SzJ: Úgy emlékszem, egy kispróza, amelyben nagyapámnak állítottam gyermeki emléket. Tíz-tizenegy éves lehettem.

NL: S most, A katarzis nyomában című könyved megjelenése után, minek a nyomában vagy éppen? Mi foglalkoztat? 

SzJ: Jó volna mielőbb visszatalálni a belső csöndbe, amely elengedhetetlen az alkotáshoz. A körülményeket már megteremtettem hozzá, most mindenekelőtt a fejemben kell rendet rakni.