Nézzük a Mahábháratát. A nagy indiai őseposzt a kauravák és a pandavák harcáról egy kedves ismerős küldte át nekünk messengerben, s mivel a laptopot már mi, öregek is össze tudjuk kapcsolni a tévével, egészen nagy képernyőn és „hádé” minőségben élvezhetjük a bollywoodi produkciót, melyben egyesek csak tökéletesen jók, mások pedig vagy vakok (megtévesztettek), vagy sánták, mint például a gonosz nagybácsi. Kicsit vontatott a dolog Baktay Ervin zanzásított, ám pontosan követhető átírásához képest, a hősök gyakran csak mereven állnak és kutakodva néznek egymás szemébe, ám aki járt a messzi Indiában, az tudja, hogy ott ez a „szemezés” teljesen normális. Beléd látnak, meg akarnak ismerni téged, ki vagy te tulajdonképpen. Ugyanakkor jelzik, hogy nekik sincs semmilyen takargatnivalójuk. Az ő lelkük tisztán és világosan áll előtted, és már a köszönéssel is jelzik, hogy itt most nem tisztán emberi lények találkoznak egymással, hiszen magyarra fordítva a namaszté így szól: az én bennem lakozó Isten köszönti a benned lévő Istent. Mert ha a lelkünk halhatatlan, akkor az csakis isteni eredetű lehet. Persze bizonyos mértékig már Indiát is megfertőzte a „nyugati kultúra”, ott is akadnak csalók és rossz emberek, főleg a nagyvárosokban.

A filmben a cselekményt időnként betét szakítja meg. Megjelenik Krisna, aki magának Visnu istennek, a három arcú egyikének, a megtartónak az avatárja, vagyis földi megtestesülése. Krisna gyönyörű ligetben ücsörög, egy fára szerelt hintán, körülötte kacsák úszkálnak patakban, hófehér nyuszik ugrálnak a parton. Mindez bizonyos fokig vicces – mint ahogy a sánta gonosz folyamatosan kacsint, ha rosszra készül, a vak király meg kifordítja nem látó szemét, amikor dühöng –, ám a néző szinte azonnal elfelejti kívülállói iróniáját, amikor az isten megszólal. Krisna bölcseket mond az igazságról, a bűnről, a büntetésről (sok mai politikus elgondolkodhatna ezen) és a félelemről. Hogy az embert a döntéseiben gyakran a félelem irányítja. És ha ezt tudatosítja magában, nem fog félni többé…

És ekkor, mint valami szörnyű démon, bevillan nekünk a háború, bombákat látunk az égen, szirénát hallunk, gyereksírást. Nem lehet elszakadni ettől a szörnyűségtől, ami itt van a szomszédunkban, itt kopog, őrjöng, mint egy fékevesztett sárkány.

Péntek Imre köszöntésére megyünk, március másodikán, nyolcvanéves a költő. Gyönyörű és roppant okos versek hangzanak el Amerikáról, a Seuso kincsről és rólunk, magyarokról. Szinte nekünk is kedvünk támad verselni, de nem tudjuk, nem lehet elfelejteni a háborút, akármennyire jól szaval Takács Bence, akármennyire is szépek a köszöntések. Hiába a sok kedves ismerős, a jó hangulat.

Nem lehet elfelejteni a különleges bombát, mely ugyan elpusztít minden életet háromszáz méteres körzetben, de nem okoz nukleáris sugárzást. Milyen jó, mondják a szakértők. Csak elégnek az ott lévők, kiugrik és kocsonyás lesz a szemük az óriási hőhatástól, felrobban az agyvelejük. Nem ég az árnyékod a ház falára, mint Hirosimában.

És nem fogsz félni többé. Ugyan nem tudatos lesz ez a döntésed, nem hosszú lelki fejlődés eredményeként, örökké virágzó és örökké termő gyümölcsfák között ücsörögve, patakok csobogását hallgatva jutsz majd ide, hanem űzött vadként házról házra szaladva, bujkálva, rokonokat, élelmet, vizet keresve. Vagy csak otthon, a hideg lakásban ülve. Bomba által. Ott ülsz, és várod a halált. A halál odakint már egy hete pusztít. A halál nyolcadik napja. A halál kilencedik napja. Mikor lesz vége? Sosem lesz vége, mondja, dúdolja Hobo legújabb dalában.

Krisna is hiába mond bölcseket, végül ő is belekeveredik az emberek és félistenek háborújába. Egyszerű harcosok tízezrei maradnak majd a csatamezőn, tudjuk Baktay Ervintől, mert a monstre sorozatból (267 rész), csupán az első negyvenet néztük eddig meg, s az ellenségeskedés magvai ugyan már el vannak vetve, de tulajdonképpen még minden jóra fordulhat. Lehet, hogy mindig a történet elejét kellene megnéznünk és átélnünk? Azt, amikor a dicső királyok még csak meghívják egymást lakomára. Homérosznál még nem szeret bele Paris királyfi Helénébe, még nem rabolja el gyors hajóján Menelaosztól, Agamemnon nem áldozza fel a lányát, Akhilleusz nem áll bosszút, megölt barátjáért, Patrokloszért. Az indiai eposzban is kezdetben még élnek és virulnak a hősök, és legfeljebb békés íjászatban és más harci játékokban versengenek egymással.

A történet elejét kellene mindig és ismétlődve, akár egy megakadt régi lemez, mely egy dallamnál állandóan újraindul, újrajátssza magát, azt kellene csak átélnünk. Például azt, hogy vége a Szovjetuniónak, szétesik a birodalom, és egy rövid időre mindenki boldog. Ez az idő ugyan roppant rövid, de mégis… ám a lemez valami ősi átok folytán soha nem akad meg. De így is vannak, akik számára már megállt az idő végtelen bakelit lemeze. Eltalálta őket a „humanista” bomba.

Gáspár Ferenc