A tükörben egy idegen pasast látok. Haja alig van már, és mindenféle izék nőnek ki a bőrén. A postásfiú egyszer már le is teccikezte, a villamoson pedig egy csinos, fiatal lány át akarta adni a helyét neki. Mondjuk, udvariasan elhárította a kínálást, de azért furcsa érzés volt. Ennek az ürgének itt, a tükörben.

– Manyonya! – mondja az unokám ebéd közben és szemrehányóan néz. – Papa! Manyonya!

Pedig még meg sem ette az ebédet. A húst krumplival meg káposztával. Azokat is szereti, de a mazsola mindent felülír. Azt is tudja, hogy a kamrából érkezik, akárcsak az alma, ezért, ha a spájz ajtajához közelítek, azonnal rázendít:

– Manyonya! Papa! Manyonya!

Bende lassan kétéves lesz, és nagyjából mindent ért. Szerintem – amint ez egy elfogult nagypapa számára természetes – nem csupán a differenciál- és integrálszámítást, melyek az én ifjúkoromban voltak a legnehezebbnek tűnő matematikai diszciplínák, hanem a kvantumszámítást és mindenfajta tudományt. Csak még nem tud róla beszélni. (Akár – szabadon idézve – Karinthy Jenőkéje, aki kilencéves koráig nem szólalt meg, de akkor azt mondta, hogy ez a tojás büdös. Jenőke, eddig miért nem szólaltál meg, kérdik a meglepett rokonok. Eddig minden rendben volt, hangzott a válasz.) Hiszen minden más kívánságát nyíltan és egyenesen a tudomásunkra hozza. A citromos vízre is van például egy nehezen körülírható szava (pittó), a kérem valamiféle gájdám – ez nyilvánvalóan egy harci kiáltás! –, és ha megsajnálja a törött ormányú, de már legalább hatvan éve megőrzött elefánt szobrocskát, akkor azt mondja rá: ájgo. Ami mindenki számára nyilvánvalóan annyit jelent, hogy szegény. Ha anyukája öltözteti, úgy ismét harci kiáltásokat hallat – gertbe, gertbe! –, vagyis, hogy azonnal induljunk a kertbe, ahol rengeteg izgalmas dolog van, a hintától kezdve az apró kavicsokon át a szomszéd cicáig bezárólag. Idebent is sok minden akad: lehet például kukázni, vagyis olyan két-három milliméteres, szabad szemmel alig látható izéket bedobni a kukábe, azaz a szemetes tartályba.

A kétéves Bendének saját világa van, pontosan megfigyelt részletekkel, és rituálisan végigjárandó állomásokkal. Nem csupán a lámpákat kell az összes szobában többször egymás után fel- és lekapcsolni, hanem ellenőrizni kell, megvannak-e, helyükön vannak-e a tükrök, a játékok, a mesekönyvek és a Madonnát ábrázoló festmény a Kisjézussal. A Madonna szó pedig egészen hasonlóan hangzik a mazsolához, ez is jelzi, hogy utóbbi mennyei táplálék, előzőnek a látása pedig csak az apró, de annál kívánatosabb aszalványéhoz mérhető.

No és vannak a kifejezetten tréfás dolgok, azokat is ki kell követelni. Ilyen a párnahúzogatásos add ide nevű játék, a biciklizés – közben énekelni kell, hogy biciklizik az egér – vagy egyszerűen a pörgés az ágyon.

Valamikor – úgy negyven-ötven éve – roppant módon féltem a haláltól. Ma sem vagyok jóban a kaszással, de nem rémít már annyira. Nem mondanám, hogy megszoktam, vagy örülnék a vele való találkozásnak, de… és ez után a de után annyi, de annyi mindent kellene felsorolni, hogy inkább nem teszem. Már csak azért is, mert a nagy része közhely lenne, korán eltávozott, kedves és kevésbé kedves rokonokról, barátokról, az élet céljáról és a többi és a többi.

Viszont egy dolog eszembe szokott jutni mostanában. Hogy a halálfélelem annakidején nem csupán elalvás előtt tört rám, akár egy kardját forgató vérszomjas szamuráj, hanem magányos utazásaim közben, a vonatok félig üres fülkéiben vagy a kiürült metrókocsikban, a végállomások felé közeledve. És akkor, ha belepillantottam a metró üvegablakába, és benne visszatükröződött egykori fiatal arcom, valamiért azt a bugyuta dalt kezdtem el énekelgetni magamban, amit a Muppet Show lökött állatai: „Mahna Mahna, do-doo, do-do-do”… Még a fejemet is ingattam hozzá. Ez akkora vidám ökörség volt, hogy nem lehetett tovább félni a haláltól. Láttam ifjonti képemet a hosszú hajammal, és varázsoltam: „Mahna Mahna…”

Manapság, ha belenézek a tükörbe egy egészen másféle ürgét látok. Mintha nem is én lennék. Semmi közünk egykori énünkhöz, tanította nekünk jógán a mester. És mégis. Mégis előjött ez az ostoba dal, amit buta játékállatok énekelnek, de egészen másképpen. Ez most nem ostoba, mert az unokám szájából hallom viszont. Manyonya, kiabálja Bende, és én szolgálatkészen szaladok, és eléje szórom a kincseket, a terített asztalt. A fene se foglalkozik a halállal.

Gáspár Ferenc