„Aludj, barátom! s építsd erőidet a jövőnek!
Aludj, testvér! ó, bár mind testvérek, emberek, lelkek,
kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot,
törnénk föl csillagokig!”

„Minek fájt oly nagyon a lelkem,
Mikor a legszebb lányra leltem
S mért nem merek feledni?

Mért von felé hiú, vad áram,
Hogy megtaláljam, hogy megimádjam
S ne merjem megszeretni?”

„Köztük a borzasztó áram feszül,
Az ezer-voltos vak halál halad,
Ők ülnek rajta angyal-könnyedén:
Fél-bohémek és fél-zarándokok
Vidám búcsúzók csudás csapata.”

„Künn a veszély most harsog. Szörnyű áram
Kereng a földön, amely reng, vajúdik.
Az ember vívja véres háborúit
S a véren át a jövendőbe törtet
S míg a világ kapui egyre döngnek
Csönd és magány révében hallgatom,
Miket susog az alkony és a lomb,
Mint szökevény harcos, kit mindhiába
Szólongat e század vad trombitája.”

„Kúszált és láthatatlan drótokon
jön messziről az áram, a feszültség
s kering asztalban, székben s benned is,
süti-rángatja minden porcikádat
az ismeretlen, gyilkos villamosság.
[...]
Ottkünn tavasz lesz, víg, eszeveszett,
mikor a hóhér röviden jelenti
a birónak, hogy elvégeztetett.”

„Most tértem vissza látogatásomból; földesuramnál voltam: ő az egyedüli szomszédom, akiről szólni fogok. Valóban szép ez a tájék. Hiába kerestem volna még egy ilyen helyet egész Angliában, ahol ennyire távol lehetnék a nagyvilág tülekedésétől. Embergyűlölők mennyországa ez a vidék: Heathcliff meg én épp összeillő pár vagyunk, hogy ezt a remeteséget megosszuk egymással. Remek egy ember! Aligha sejtette, mennyire felmelegedett iránta a szívem, rögtön megérkezésemkor, midőn fekete szemébe pillantottam, mely oly bizalmatlanul fészkelt homloka alatt – mennyire megnyert, hogy ujjait makacs barátságtalansággal kabátjába rejtette, amikor nevemet megmondtam. [...] Érdekelt ez az ember, aki még nálam is zárkózottabb.”

„Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.”