Mi ez a rejtély?…
Érzem, a fejem zúg,
szagggatja élesen a fájdalom,
hogy mindenik ideg sajog belé.
Magamra eszmélek, felébredek
s agyamban egy vonagló gondolat forr.

Mi ez, mi ez?
Egy gondolat fut át.
Szemlélem a kezem, szájam tapintom,
félő gyönyörrel hallom a szavam
és érezem a testemet, amint
a pamlagon kényelmesen kinyúlok.
Csak hallgatom, hogyan dobog szivem
s hideg borúval bámulom magam,
mint a vasúton az első beszállót,
kit fáradott közönnyel megtekintünk.
Hogy később mindörökre elfelejtsük.

Mi ez a rejtély?…
Álmodom talán?
Látom magam és elcsodálkozom,
minden tagom oly kézzel fogható,
mint egy tovább hajítható darab fa
s mégis nekem örök, sötét titok.
Vágynám bezúzni, ámde nem merem,
mert összetörni fájdalmas halál
s titkos szövetjén, élő porcikáján
remegve lüktet az egész világ,
a végtelen űr miriád atómja
s ha meghal, a világ is véle vész el.

Gyakorta fülledt este, amikor
a néma nyelvű eszme is beszédes,
és a vajúdó gondolat piheg,
s a titkos érzés őrült táncra kél:

borzadva, félve hallom hangomat,
a néma légbe száll. S oly idegen.
Oly bágyatag csodálkozó fülemnek,
mint hogyha távol zajnak álma lenne.
A többi rám ismer belőle mind –
csak én nem értem, mit jelent e hang.

S tükörbe nézek. Az ezüst lemezről
bámul felém egy ismert-ismeretlen,
sok kúsza, zöld, fehér és barna színfolt,
hosszan leomló haj zsíros vonalja,
két villogó szem harmatos derűje,
amely lobogva, mint két gyenge lámpa,
világosságot ád és fényt kiván.

Mi ez a rejtély?…
Ó, feleljetek!
Élesszetek tüzet a tárna öblén,
hol nappal-éjjel küszködöm magam
s aranyt túrok körömmel, vas-pöröllyel
vagy húnyjon el a sápadt, vaksi fény,
mely a homályos űr ölén dereng.

Mi ez a rejtély s ez a sejtelem?

Ím, e világos, termő pillanatban –
a perc e végtelen kicsinyke részén,
ameddig tart egy röpke villanás –
reszketve, lázban égve ébredek fel
a színes és tapintható zavarból
és látva-látok, a mélységbe látok
s rémülve érzem, hogy az ős-titok,
az ősi rejtély, ősi sejtelem,
amit ennen-kezemmel érezek,
amit csodálva hallok en-fülemmel:
az én vagyok!