Az ember rámol. Főleg, ha rendetlen – noha egy külső szemlélő úgy gondolná, hogy csak a rendes ember rámol, de ez korántsem így van –, ugyanis a rendetlen többnyire csak bevágja íróasztala valamelyik fiókjába a sok hivatalos-, félhivatalos- és egyéb iratait, és csupán olyankor kezd el rámolni, amikor valami testi baja támad, s úgy érzi, ezzel a tevékenységgel biztosan eltereli majd figyelmét a keletkezőben lévő nyavalyáról, mintegy a lelki fejlődésére terelve a hangsúlyt.

A rámolás szó azért – fejlődés ide vagy oda – elég pontosan visszaadja a rendetlen ember tevékenységének jellegét, hiszen rendrakásról most sincsen szó, csupán bizonyos iratok kiselejtezéséről. A többség – negyven évvel ezelőtt született, kézzel írt versek, no meg egy rég elfelejtett és csodás gyógyításokat előidéző, a távoli Tibetből érkező pránanadi tanítás tanfolyamának jegyzethalmai, aztán gyermekeim egykori rajzai, ezeréves képeslapok és fényképek és a többi és a többi – természetesen megmarad ugyanolyan rendetlenségben, csak egy másik fiókba zúdítva.

Az ember közben fel-felkap egyet-egyet, hogy mily’ aranyosat rajzolt nekem a nagyobbik lányom, s oly tréfásat írt a kisebbik; aztán mikor ráébred, hogy megint mennyi idő eltelt haszontalanul, akkor… zúdít.

De mielőtt ezt megtenné, hirtelen rálel a buddhista tanításokra.

(Jelentem: testi nyavalya elfelejtve, innen már egyenes az út a megvilágosodásba!) A tanítások ceruzával vannak lejegyezve, az ember, vagyis én írtam rá őket egy A/4-es levélpapírra. Ilyenek, hogy áhimszá, ami nem ártás, meg szatja, az meg igazmondás, ásztéja, a nem lopást jelenti (és ebbe beletartoznak az online tartalmak is!), ápárigrahá, ami a nem halmozás szanszkrit megfelelője.

Egyedül a brahmacsarjána nevének a magyarázatát nem írtam rá a papírra, valószínűleg azért, mert ez a nemi élettől való megtartóztatást jelenti. Mindent azért nem lehet…

Ezek az úgynevezett tiltások, vagyis jamák, és természetesen vannak nijamák is, amelyek az elérendő erényeket tartalmazzák. De ezeket most nem sorolom fel, akit érdekel, majd megkeresi őket a gugliban. Talán csak a szantósát említem meg egyedül, mely az elégedettség, az örömteli szellemi könnyedség szimbóluma.

Én is ilyen szantósában leledztem ugyanis, örömmel teli voltam, hogy rátaláltam elveszettnek hitt feljegyzéseimre, ám amint megfordítottam a papírlapot, a túloldalán egészen másfajta szövegre bukkantam.

Ez ugyanis egy lelet volt, egészen pontosan 2012. augusztus 24-i dátummal a Kapás utcai rendelőintézetből, ahol én személyesen megjelentem, mivel aznap hajnali négykor arra ébredtem, hogy valami mászkál a fülemben. A valami erőteljesen verdesett a szárnyaival, nyilván szabadulni akart szorult helyzetéből, időnként azonban abbahagyta eme tevékenységet. Erőt gyűjtött az újabb szárnycsapásokhoz. Jómagam indiánüvöltést hallatva ugrottam ki az ágyból, és középkori flagellánsokat megszégyenítő módon kezdtem pofozni a fülemet, ám ettől az izé, ami oda bemászott, nem nyugodott meg, csak még jobban dolgozott. Kezdtem úgy érezni magam, mint az elátkozott királylány, akit megszállt az ördög, és éppen vitustáncot jár a szoba közepén, ahogy azt Arany János a Jóka ördögében megírta.

Időközben feleségem is megjelent – házasságunk második húsz évében kialakult horkolásunk miatt ugyanis éppen külön ágyban aludtunk, hogy aztán nemrégiben, újabb húsz év reményében megint összebútorozzunk, és mindketten kölcsönösen apró éjszakai lökésekkel és kurjantásokkal próbáljuk negligálni oldalbordánk rendszeres horkantásait –, és az asszonyokra jellemző éleslátással némi olajat öntött a fülembe, amitől az ismeretlen betolakodó megfulladt és abbahagyta menekülésre utaló, de mindinkább középkori kínai kínzásokra emlékeztető szárnysuhogtatását. Miután asszonyom alaposan kikacagta magát – roppant mulatságos lehettem fél lábon ugrálva és magamat pofozgatva –, békésen visszaaludt, én pedig vártam a reggelt, amikor is majd elballaghatok a már említett rendelőintézetbe, ahol is a következő, A nyolcadik utas: a Halál (Alien) című filmre emlékeztető szigorú és szűkszavú leírást adták, s ez úgy hangzik, mint egy utolsó figyelmeztetés a bombatámadás előtt:

Anamézis: Éjszaka jobb fülébe bogár repült.

Status Praesens: Jobb old. fülből fülmosás után távozott a döglött molylepke.

Diagnózis: Idegen test a fülben! – Ezt a mondatot meghallva, szinte látjuk, hogy kapnak a lézerpisztoly után az űrhajósok, hogy ugrik fel egy emberként az egész amerikai hadsereg, hogyan élesednek be a rakéták! A zenekar a Valkűröket játssza, vagy a Les préludes-öt, esetleg Vangelist, és a repülők a magasba emelkednek. Hát igen: szantósa (elégedettség) nem volt, de nem ártás, vagyis áhimszá sem. Hiszen az idegen testet meg kellett semmisíteni!

Idősebb doktor bácsi volt, aki eltávolította a betolakodót. Felvillanyozta az ügy, a rém unalmas gyengén halló fülek, begyulladt mandulák, elferdült orrsövények után végre valami igazán unikálisan rendkívülit tudtam prezentálni a fülemmel.

Azért megjegyezte, hogy a praxisában már volt hasonló eset. Vagy negyven éve egy írónak repült szárnyas hangya a fülébe, azt kellett onnan kioperálni.

Ezek az írók már csak ilyen csudabogarak, mondta, és bölcsen bólogatva kikísért. (Mert a fénylő agyatok vonzza a bogarakat, mondta otthon a feleségem. Kész nirvána, mondom én.)

Eszembe jutott, hogy megemlítem a dokinak a másik leletemet, a diagnózis: halba lépett kezdetűt, mely talpam emlékezetes találkozását örökíttette meg egy döglött törpeharcsa hegyes farokcsontjával, de inkább hallgattam. Elöntött a szantósa (elégedettség) érzése, még a szócsa (külső-belső tisztaság) esete is fennforgott, legalábbis ami hallójáratomat illette.

Csak az a bráhmacsára ne lenne, gondoltam asszonyomra, akihez a lepkétől való megmenekítésem miatti hála érzetén kívül még más, nem éppen szerzetesi vágyak is fűztek.

Nobody is perfect.

Gáspár Ferenc